Nyár volt. A legsötétebb, legkilátástalanabb magyar éve a huszadik századnak. Már tudtuk jól, még a magamfajta kisgyerekek is, hogy mit jelent Rákosi Mátyás hatalma, s azt viszont, hogy vége lesz egyszer valahogy, valamikor, el sem tudtuk képzelni. Benne jártunk a közepében. A Rajk-perrel kezdődött, vagy talán inkább már a két, úgynevezett munkáspárt erőszakos egyesítésekor, tehát ’48-ban, és tartott egészen a forradalomig, azaz még tovább, a ’63 körüli amnesztiáig. Terror, megfélemlítés, rettegés.

De azért nyár volt. 1953 nyara. Még nem jártam iskolába, ugyan elmúltam hat, de évvesztesnek számítottam. De talán így volt vele a magyarok túlnyomó többsége. Éveket veszítettünk, a Rákosi-rendszer súlyos éveit. Éjszakánként, még faluhelyen is, ahol akkor éltem, azt rettegte mindenki, hogy a következő éjjelen kit fognak elvinni az államvédelmisek. És ha elviszik: meddig tartják benn, mennyire verik meg, egyáltalán, hazaengedik-e? Nem volt ebben semmi rendszer vagy logika. Nem lehetett számítani rá, hogy most X. vagy Y. következik.

Azt tudtuk, mert az idősebbek emlékeztek rá, nem történt oly rég, hogy egykori nyilasokból ávéhások lettek. Tudták ezt, de hallgattak felőle. Mindenki tartotta a száját, mert félt. Aki mégsem – megnézhette magát. Nem jött haza, nem engedték ki, simán agyonverték. A holttesteket elásták a Tisza árterén. Tudtuk a névsort, kik az áldozatok. Akadt olyan is, aki, nem tudni hogyan, félholtan kijutott a karmaik közül a faluba, de aztán összeesett, és utána jött D. Lajos ávéhás, és befejezte a „munkáját”.

Tehát így éltünk ’53-ban, Rákóczifalván, ahol születtem, és ahol kisgyerekkorom jelentős részét töltöttem. Féltünk – megszoktuk.

Átgázoltak rajtunk, mindig átgázoltak rajtunk. Előbb a németek, aztán az oroszok. A németek nem raboltak ki senkit, nem erőszakoltak meg senkit, nem fogdosták össze a polgári lakosságot – ellenben fúrtak a falu közepén egy artézi kutat. Nem jótékonyságból: szükségük volt vízre. A kút a mai napig üzemel. A szovjet hadsereg egységei javarészt tatárokból álltak. Átélhettük újra 1241-et, IV. Béla király vereségét.

Féltünk, és beletörődve éltünk. A mindennapi élet szerves része volt, hogy letartóztatnak, lesöprik a padlásod, hogy agyonvernek egy kicsit – vagy nagyon.

Kisgyerek voltam, nyár volt, még nem tudtam, mi az a vakáció, az egész kicsi életem egy nagy vakáció volt, akármilyen szegények is voltunk.

Egész nap bömbölt a hangszóró. A néprádió a luxus kategóriájába tartozott, az oszlopokra felszerelt, fura látványt nyújtó hangszórókból zúdult ránk a szöveg meg a zene. A zene még csak hagyján, mert közben másra is lehetett figyelni. „Sződd a selymet, elvtárs!”, meg efféle blődségek már hidegen hagytak. De a szövegek! Hogy milyen beszolgáltatási kötelezettség van. Hogy ki teljesítette, mit teljesítette!, túlteljesítette a beadást. Stréberek mindig vannak, főként a diktatúrában. Arra lesnek, hogy megússzák a terrort, sőt békésen, szürkén beilleszkedhessenek a hatalom védett karámjába, de persze őket is ugyanúgy seggbe rúgják. Ettől a hangtól nem lehetett szabadulni.

Vasárnap csak indulók szóltak és jelszavak harsogtak.

Úgy zajlott minden, mintha háborúban állnánk. Az is volt, hidegháború, kinn a világban, és háború az országhatárokon belül, amit az állam a lakosai ellen vívott.

De sütött a nap, kék volt az ég. Szolnok alatt tíz kilométerrel, a Tisza mellett. A szülőfalumban.

Boldog voltam. Olyan csodálatos élmény volt számomra, hogy a reggelente a mezőre, legelőre kiterelt állatok, estefelé szinte maguktól hazatértek, s mind-mind oda, ahová tartozott. Egyikük sem tévedt el. Csak az emberek tévedtek el a nagybetűs történelem útvesztőjében – de ők nagyon.

Vasárnap, templom, mise (kétharmad katolikus, egyharmad református családok). Mentek, akik mertek, a templomba. Ünnepi ebéd, mert húsleves, meg rántott csirke azért majdnem mindenki asztalára került. Utána ejtőzés, kocsma, gazdakör, tekepálya a hátsó udvarban. Egy nap nyugalom, boldogság, békesség.

A falut 1881-ben alapították. A nevét egy közeli Rákóczi-vadászkastélyról kapta. Itt mindenki bevándorló volt, senki sem őslakos, mert három nemzedékkel korábban mindegyik család jött valahonnét az országból. Harmincnyolc településről jött össze a népesség.

*

A nagybátyám – anyám bátyja – családjában éltem. ’47-ig kocsmáros volt, míg el nem vették a kis üzletét. Azután ács lett, és annyira megtanulta azt a szakmát, hogy kikiáltották sztahanovistának. Felépített maguknak egy házat, istállót, műhelyt. Rádiónk is volt, hallgattuk a Szabad Európát, megbütykölte valahogy, s nagybátyám bőszen szidta a kommunistákat.

Beköltöztek a faluba a cseh származású, nyolcgyermekes Novotnyék. A családfő kertész volt, és gyönyörű, gyümölcsöző paradicsomot teremtett maga körül. Aztán mindenkinek adott oltványokat, megtanította a többieket a legalapvetőbb szakmai fogásokra. Egy merő gyümölcsös kert lett az egész falu. Tavasszal virágba borultak az utcák, a házak előtt tündököltek a gyümölcsfák. Júniusban, amikor beérett a termés, valóságos gyümölcsdömpingben éltünk. Hús nem volt, de így egészségsebben éltünk.

A nagybátyám nevelt nagyjából tízéves koromig, mert apámék vagy nagy szegénységben éltek, vagy, amikor már egy kicsit jobban ment volna, ’54 nyarán letartóztatták őt.

Ez a falu volt az én boldog gyerekkorom színtere.

Bátyámnak szólítottam a nagybátyámat. Vasárnap, mise után mindig beszélgetett velem. Elkérdezte, mit hallottam a templomban, mit értettem belőle, aztán elővette a bibliát, és abból magyarázott, ha valami nem volt világos számomra.

Annak volt becsülete a faluban, aki mindenhez értett, aki tudott aratni kaszával, aki tudott kétszemélyes szalagfűrésszel fahasábot vágni, aki meg tudta elletni a tehenet, aki a levágott disznót fel tudta dolgozni, aki tudott méhészkedni, galambot tenyészteni, aki a gyümölcsfákat be tudta oltani, aki kerítést tudott csinálni, aki nem szorult semmiben segítségre. Csak azoknak volt becsülete. Aki reggel beutazott Szolnokra aktatáskával, nyakkendősen, arról nem tudtuk, mit csinál ott. Tisztelték az öltönyét, meg a kimosakodottságát, de olyan nagy becsülete nem volt. Az asszonyoknak is megvoltak a kötelezettségei a családi tűzhely körül. Betegség, születés, halál – egyfelől. A ház körüli tevékenységek – másfelől.

Megfigyeltem mindent. Ha nem értettem valamit, kérdeztem. Becsültek engem ezért, mert általában nem ilyenek voltak a gyerekek. Láttam mindent, megtanultam, amit csak lehetett.

Sikeresnek és boldognak hittük magunkat.

Néhanapján apám is felbukkant Rákóczi-falván, valamelyik barátjával jött, meglátogatott minket. A sógorát, sógornőjét, engem.

Volt egy oldalkocsis Zündap motorkerékpárja, melyet közösen vett egy Tomcsányi Vilmos nevű barátjával. 1952-ben vásárolták, fejenként 3-3000 forintért. Tulajdonképp cukorért jöttek, mert a cukorrépa termelő gazdáknak volt a háznál készletük, s apám felvásárolta, kellett az a szaloncukor bizniszhez.

Engem nem izgatott különösebben, hogy nem a szüleimmel élek, mert úgy vettem, hogy a „bátyám”, azaz a nagybátyám és a „mamám”, az ő felsége, hogy ők az én szüleim. Apám, meg az apám – és kész. Igazából jó kapcsolat volt köztünk, de nem tudott olyan jó lenni, mint a bátyámmal meg a mamámmal.

’53 nyarán, úgy június végén kinn fociztunk a srácokkal az utcán. Rúgtuk, vágtuk a rongylabdát, kevertük a port. Megszomjaztam, és beszaladtam a házba.

Láttam, hogy a mamám éppen levelet ír. Mondtam, hogy csak vizet inni jöttem, s már futottam volna kifelé.

Mamám utánam szólt.
„Miki, állj csak meg!”
Visszafordultam.
„Ide figyelj, éppen apádnak írok levelet. Mit üzensz nekik?”
Mondtam, hogy csókoltatom őket, s már rohantam volna vissza, focizni.
„Állj meg! Gyere vissza! Hova sietsz?”
Láttam, hogy nem kerülök egyhamar vissza a focizók közé.
„Mit kérsz tőlük?”

Soha nem kaptam semmit. Ha bármit kértem korábban, mindig az volt a válasz, hogy mi szegények vagyunk. Tudomásul vettem. Nálunk a pénz előneve: nincs. Nem is lesz. Ezért aztán nagyon megdöbbentett a mamám kérdése. Hogy mit kérek? A fenébe is, egy biciklit kérek. Ki is mondtam nagy merészen:

„Egy kisbiciklit kérek.”

Épp aznap délelőtt tett föl valaki a faluban egy kerékpárra, meglódított, és elindultam. Gurultam szépen, fogtam a kormányt, kicsit tekertem, a lényeg, nem estem el.

Hát te tudsz biciklizni, mondták utána.

Nahát, ha tudok biciklizni, akkor kérek egy biciklit. Egy kisbiciklit. Kimondtam.

A mamám nem csodálkozott. Beleírta a levélbe, hogy csókoltatom a szüleimet, és kérek egy kisbiciklit.

Bámultam. Azt hittem, vicc az egész. Nem is tudtam róla, sosem láttam, hogy létezik kisbicikli, azaz gyerekbicikli, amelyik alacsonyabb, mint a felnőtteké, közelebb van a súlypontja a talajhoz.

Na, ebből másszon ki a fater! Azzal mentem vissza focizni.

Este, lavóros mosdás után, beszélgettünk. Eszembe jutott, hogy micsoda hülyeséget csináltam, mi lesz most ebből. Hogy én biciklit kértem apámtól!

Figyeltem őket, mikor jön elő mamám valami olyasmivel, hogy képzeld apukám, a Miki milyen sületlenséget kért, egy biciklit a szüleitől.

De semmi ilyesmi nem hangzott el. Zajlott a szokásos esti élet.

*

Múltak a hetek, már a nyár közepén jártunk. Egyszercsak mondja a mamám, hogy levelet kapott, apukám csókoltat. Majd hamarosan jön.

Megállt a levegő.
„Mást nem írt?”, kérdeztem vakmerően.
„Nem.”
Tovább merészkedtem.
„A kisbicikliről nem írt valamit?”
„Nem, de ha kérted, biztosan megszerzi. Majd hozza.”
El nem tudtam képzelni, hogy teljesül a kívánságom.

Megint múltak a hetek, már augusztus volt.

Egyik reggel arra ébredek, hogy apám fekszik mellettem az ágyban. Már előző este vártuk, de késett, elaludtam. Íme, amint kinyitom a szemem, ott fekszik mellettem.

Köszöntünk egymásnak.
Hallgattunk.
Megint a barátjával jött, a Tomcsányival.
Gondoltam, biztosan hozott valamit, de a kisbiciklit el sem tudtam képzelni.
Furdalt a kíváncsiság.
Kis idő múlva megszólaltam.
„Apa, ugye megkaptad a levelet?”
„Meg. Persze.”
„És nem hoztál nekem kisbiciklit?”
Rám néz.
„Miért ne hoztam volna? Ha egyszer megígértem.”
A szentségit!
Ezt nem hittem volna.
„És hol van?
„Hol van, hol van? Kinn hagytuk.”

Elkezdődött a szokásos vasárnap reggeli szertartás. Felkelés, mosdás, fésülködés, a férfiak borotválkoztak.

Soha ennyire türelmetlenül nem vártam, hogy lehúzzák az arcukról a borostát. Végtelen ideig tartott, míg beszappanozták magukat, aztán neki a borotvakéssel.

És a tetejébe még a reggelizés. Az asszonyok sürögtek-forogtak. A szomszédok jöttek pálinkát inni. Régen, ugye kocsmárosok voltak, négy forint volt egy adag reggeli pálinka. Elmondták a falu híreit. A pokolba kívántam őket.

A vasárnapi idill – nekem a purgatórium.
Elfogyott a türelmem. Odaléptem a mamámhoz.
„Apa azt mondta, hogy hozott nekem kisbiciklit.”

A hitetlen ember minden kételye benne volt ebben a mondatban. Nem hittem benne. Labdát sejtettem vagy ugrókötelet, bármit, csak a biciklit nem. Nem mertem kimondani, de érzékeltettem, hogy apa hazudott nekem.

„Kisfiam, hozott.”
„De hol van?”
„Várjál, előbb befejezzük a reggelit.”

Csigalassúsággal ettek, nagybátyám akkurátusan vékonyra vágta bicskájával a szalonnát, és egyenként helyezte a szeleteket a kenyérre. Alig akarta lenyelni. Kisbicikli pedig nem lesz. Amikor megették, hátradőltek, ejtőztek, jólesett nekik a nyugodt pillanat varázsa. Én meg majd belepusztultam.

HOL A KISBICIKLI?

Megyünk érte. De én nem mehettem, mert még nem voltam rendesen megfésülködve. Szinte fogtak, hogy ne rohanjak utánuk.

Elmentek, hátra, a szőlőlugas mögé, és végleg eltűntek a szemem elől. Na, ezek mennek a kocsmába, vagy szomszédolni, lőttek a biciklinek.

A ház feljáróján álltam, kimosakodva, megfésülve, akár a Mosoly Albuma fotózhatott volna. Néztem, meredtem arrafelé, ahol eltűntek.

A mamám fogta a kezem, nehogy utánuk szaladjak.

Összeomlottam.

Aztán egyszercsak látom, hogy jönnek lassan visszafelé, szépen, együtt, egyenletes sebességgel. Csak deréktól fölfelé láttam őket.

Amikor kibukkantak, hát látom, hogy apám a nyergénél fogva tolja az én piros kis biciklimet. Csengő, csomagtartó, minden kellék, akár a mesében.

Hát ilyen nincs!

Nem tudtam szólni, megragadtam, kitoltam az utcára, felpattantam rá, mentem a járdán, és aki csak láttam, annak üvöltöttem, tessék nézni, apukám hozott nekem kisbiciklit.

Azután évekig úgy ismertek a faluban: az a fiú, akinek kisbiciklije volt.

*

Nincsenek csodák?
Kivéve akkor, ha magunk látjuk, átéljük őket.
Másrészt nem vesszük észre. Nem látjuk, holott láthatók lennének.
Azt mondom, csodák vannak. Hiszek bennük, látom is őket.
Amikor az első házasságomban valamit nagyon akartam vagy szerettem volna, s rendületlenül hittem benne, a feleségem megszólalt: kisbicikli.

*

1953-ban nem is lehetett kisbiciklit kapni. Egy álom volt, eszembe jutott, kértem, de nem volt sehol. Hogyan lett mégis?

Apám becsempésztette Csehszlovákiából. Valamilyen üzlet, valamilyen seft kapcsán jutott hozzá. Valaki ajánlotta neki, hogy pénzt nem tud adni, adja helyette azt a kisbiciklit. Apám belátta, hogy ha pénzt nem tud kapni, ami járna neki, még midig jobb, ha elfogadja a biciklit. Talán még az is benne volt a buliban, hogy senkinek sem tudta elsózni, pénzzé tenni. Rajta maradt. Jó lett nekem. Ez nagyon is jellemző volt rá. Azért gyanítom, hogy így volt, mert soha nem mesélte, miként szerezte – nekem – a kisbiciklit.

*

Elhatároztam magamban, hogy egyszer, valamikor én is teszek valami hasonlót. Hogy megajándékozok valakit olyasmivel, amire nagyon vágyakozik.

Elég soká jött el az ideje.

Családon belül sokszor csináltam ilyesmit, de mindig közbe jött valami. Ha szereztem „kisbiciklit”, nem volt aki biciklizni akart volna. Végül is rokonokkal tettem jót.

Akiről szól a történet, kolléganőm volt. Azt vettem észre rajta, hogy soha nem irigyel senkitől semmit. Egyszerűen hiányzott belőle ez a gyakori emberi gyengeség.

Mondogatta, hogy ő nem gazdag, szinte semmije sincs, de egyáltalán nem zavarja, hogy a sok pénzes kolléga mellett dolgozik. Semmit nem irigyelt: ezt én a származására vezettem vissza (sváb volt).

Még javában tartott a szocializmus, s egyszer kérdezgetett felőle, hogyan lehet nyugati kocsihoz jutni? De tudta, hogy ez álom. Nem lázadozott ellene. Bele is beszéltem szinte, hogy neki úgysem lesz soha autója.

Egy alkalommal együtt mentünk üzleti útra Bécsbe. Végigjártuk az ügymenetet, irodák, közjegyző, bankfiók és így tovább.

Adódott kétórányi szabadidőnk. Csatangoltunk a városban. Sétálgattunk. Egyszercsak egy kirakatban megláttam egy sötétkék Renault 5-öst. Akciós áron kínálták.

„Nézd, milyen jó kis kocsi. Régóta gyártják, bevezetett, jó márka.”
Igen, igen, mondta.
„Gyere, nézzük meg közelebbről.”
Alig akart bejönni velem a bemutatóterembe. Minek is, nem akarja fájdítani a szívét.

Mégis bementünk, leültünk, komolyan vett minket a kereskedő, lehetséges vevőkként kezelt. Elkezdte magyarázni a motor előnyeit, a kocsi tartósságát, amit ilyenkor szoktak.

Kérdeztem, mennyibe kerül.
Mondja, hogy most 73 000 schilling.
Kérdezem, mi az hogy most?

Mondja erre, hogy legalább három óra kell, mire felkészíti, hogy ki tudja bocsátani.

Jó, akkor megveszem.

A kolléganőm húzogatta a karomat, ne hülyéskedjek, ez egy komoly ember, mit viccelek vele?

Hát viccelek én? EZ A TE AUTÓD!

Elsápadt, belekapaszkodott a fotel karfájába, szinte összeomlott ettől.

Komolyan?

Úgyszólván kómában járt-kelt mellettem, mire visszamentünk három óra múlva.

Nem hitte, ami történt. Másrészt ott volt előtte, bele is ülhetett, vezethette volna az R-5-öst. Még amikor hazaértünk Pestre, és beálltam a garázsába, akkor is kételkedett, hogy majd azt mondom, vége a pünkösdi királyságnak, holnap ezésez jön a kocsiért.

Megcsináltam a kisbicikli csodát. Megvolt rá a pénzem, megláttuk az autót, és megcselekedtem. Abban a percben kétely nélkül tettem, amit tettem.

Hinni kell a csodákban.