Szolnokon egy késő őszi reggel talált meg a jó szerencse. 1986-ot írtunk és hétfő
volt. A Széchenyi lakótelep panelházai között várakoztak a trabantok,
wartburgok, ladák és skodák gazdáikra, hogy induljunk már dolgozni. A gazdák,
illetőleg az autó tulajdonosok – a törpe kisebbség – szállingóztak lefelé a 10
emeletes panelházakból. Nekem egy 1300-as fehér Lada autóm volt amelyet egy
piros 1200-es Ladáért cseréltem. Ekkoriban nyolc évet kellett várni egy Ladára a
megrendeléstől számítva. A megrendelési előleg 10% volt. Lada, Wartburg,
Trabant, Moszkvics, Polski Fiat, Skoda, Dacia… mind-mind a szocialista ipar
jelképei voltak. A megrendelési futamidő mindegyik típusnál sok évre rúgott. Ezt
és a pacal bedarálását az állateledelek közé, tartottam a szocializmus testén
megjelenő hullafoltnak. A gépkocsi hiány és a pacal hiány egyaránt a
kommunista gondolkodás idiotizmusára volt visszavezethető. Én ezt komoly
közgazdasági elemzéssel kimutattam egy tanulmányomban, mivel néhány évvel
korábban a Pénzügyminisztériumban dolgoztam.
1985 január 1.-én léptem ki a Pénzügyminisztérium egyik főhivatalában betöltött
állásomból és céget alapítottam egy szintén közgazdász hölgy ismerősömmel.
Ketten vágtunk bele az akkor még kezdetleges kapitalizmus ismeretlen
dzsungelébe.

vateszi_pillanatEzen a száraz kellemes őszi reggelen már második éve voltam lényegében
maszek. Maszek, „MAGÁNSZEKTOR” Kellér Dezső halhatatlan alkotása ez a
mozaikszó (Kellér Dezső író, konferanszié, humorista).
Beültem az autómba, kézitáskámat az anyósülésre dobtam, az indítókulcsot a
helyére dugtam és felnéztem. Furcsa dolog történt. Egy huszon-egy- két éves
fiatalember a motorház előtt, vagyis szorosan a motorház elejénél állt és tanári
határozottsággal várta, hogy észrevegyem. Észrevettem és meglepődtem, hogy
velem mer szórakozni ez a fiatalember. Na….kisfiam, most éppen eltévesztetted a
figurát, ma rossz napod lesz. Megfogtam a kilincset, hogy kiszálljak de a
fiatalember udvariasan elmosolyodott és ujjaival jelezte, hogy beszélni szeretne.
A jobb oldali ablakot kezdtem lehajtani és intettem, hogy jöjjön oda. Odajött.
Választékos udvariassággal elnézést kért, hogy megzavart és azt is megkérdezte,
hogy nem haragszom-e, ha kérdez valamit. Természetesen nem haragudtam.
Azt szeretném kérdezni, mondta – hogy nem Pestre megyek-e, mert neki nagyon
fontos lenne, hogy fölérjen minél hamarabb. Mondtam, hogy Pestre megyek, erre
megint nagyon de nagyon udvariasan érdeklődött, hogy zavarna-e ha útitársnak
szegődne, hogy felvigyem. Természetesen nem…… mondtam és arra gondoltam,
most az imént úgy beszélgettünk, mint két gróf az állófogadáson. Na akkor

álljunk rá erre a stílusra, legalább elszórakozom Pestig.
Bemutatkoztunk egymásnak, amely nevünk elmormogásából állt. Utána
indítottam, rátértem a jászberényi útra és az én bátor utasom meg sem szólalt.

Nem kérdezett, nem kezdett el sztorizni, hallgatott. Mereven nézett előre. Mi a
franc van – ez miért hallgat itten mellettem. A stopposok vagy locsi-fecsiznek
vagy elmondják saját személyes koordinátájukat. Hova megyek, ki vagyok, miért
megyek? – ilyen és ehhez hasonló infókat szolgáltatnak, természetesen illik
viszonozni a kontaktot. Most azonban mindez elmaradt. Utasom gondolatban
máshol járt. Elhagyta a hófehér 1300-as Lada belvilágát, s amint mondtam
mereven nézett előre. Én azonban magamra vettem azt a pózt, hogy két gróf egy
kocsiban utazik Pestre és az idősebb gróf beszélgetni óhajt a fiatalabbal. Sokszor
előfordul velem, hogy fölveszek egy szerepet, azt játszom nagy beleéléssel és
belefeledkezem.

Egyszer rám förmedt egy kórházi orvos, aki Eszter lányomat vizsgálta éjszakai
ügyeleten, hogy ne szóljak bele a munkájába különben is ki vagyok én, orvos?
Rávágtam, hogy igen, orvos vagyok de nem gyerekgyógyász különben is amint
tudja a kolléganő saját gyereket nem magunk, hanem más orvossal láttatjuk el.
Ennek ellenére, mint orvos kötelességünk helyes információkat adni a
kollégának. Ezen túl az a véleményem, hogy Ön nem együttműködő, és a jó
szándékot presztízs harcként kezeli. A „kolleganő” elnézést kért ezért,
meghívtam másnap egy kávéra a Tisza Szállóba. Visszautasított.

Megkomponáltam az első kérdésemet:

– Fiatalember…! Megkérdezhetem öööö…..ö…mivel tetszik foglalkozni
momentán, vagyis itt dolgozik Szolnokon vagy máshol, vagy valami egyéb
státuszban van?

– Most végzem a jogi egyetemet, illetőleg már elvégeztem, csak a
diplomadolgozat védése van hátra, de ez már csak formaság.
Jogi egyetem? Kérdeztem magamban magamtól. Mit lehet ezzel a diplomával
kezdeni? Én magam közgazdasági egyetemet végeztem és diploma után
számviteli és adószakértőnek képeztem ki magam tudatosan. Úgy láttam erre
van szüksége a piacnak és aztán így ezzel lehet a legtöbb pénzt keresni.
Oldalra pillantottam ifjú grófomra, vajon hogy jutott eszébe a jogi pálya?
Mereven nézett előre és szemmel láthatólag befejezte a maga részéről a további
magyarázatot. Hiába vártam, hogy beszéljen egy kicsit a jogi pálya választásáról,
szándékairól és terveiről. Nem mondott semmit. Továbbra is nézett előre
mereven.
Akkor majd én kérdezek.
– Megkérdezhetem, hogy jogi pályán belül melyik?
– Vállalati jogász? Közigazgatás? Ügyész? Bíró? Ügyvéd? – vagy valami egyéb?

– Politikai pályára megyek.

Jézus-Mária mondom magamban, itt ül mellettem egy nagyvállalati KISZ titkár.
Valószínűleg tanulmányi ösztöndíja van a vállalattól és némi protekcióval Ő lesz
a KISZ titkár. Rögtön mint kezdő az üzemi hatszög tagja lesz.
Az üzemi hatszög volt az igazgató, főmérnök, főkönyvelő, párttitkár,
szakszervezeti titkár és a KISZ titkár együttese. Ez volt a szocialista nagyvállalat
vezető testülete. Minden hétfőn vezetői értekezletet tartottak az igazgató
tárgyalójában. Én magam kemény tíz évig mint főkönyvelő vagy gazdasági
igazgató élvezhettem a vezetői értekezlet váltakozóan érdekes vagy unalmas
eszmecseréit. Minden tag szorgalmasan jegyzetelt az értekezleten kivéve az
igazgatót. Ő beszélt, a többiek írtak. A titkárnő kávét szolgált fel és gyakran egy
halom pogácsát is. Az értekezlet végén a párttitkár a szakszervezeti titkár és a
KISZ titkár kötelességszerűen hozzászóltak. Elmondták aggodalmaikat és
véleményüket olyan napirendi pontokhoz is, amelyhez fogalmuk sem volt.
Egy kicsit leengedtem hangulatilag, hogy az én hősöm egy sima semmirekellő,
okoskodó vállalati KISZ titkár lesz ahelyett, hogy a jogi pályán belül törekedne
valamilyen szellemi magaslatot elérni. Én legalábbis ennyi idős koromban
magasztos célokat tartottam szem előtt.
– Nem…nem a szokásos politikai pályára megyek – enyhén és tanárias jóindulatú
mosoly illanással válaszolt és egyben korrigálta el sem mondott előbbi
gondolataimat. Ez meg honnan a fenéből tudja, hogy én mire gondoltam. Tudta.
Nem a szokványos politikai pályára megyek. Kezdte a magyarázatot.

– Magyarország olyan helyzetbe került, hogy a jelenlegi politikai struktúra és
maga az állami-társadalmi élet viszonyai kilátástalanná teszik a jövőt. Ebből a
posványból a mostani szisztémával nem lehet kikerülni. Én azon akarok
dolgozni, hogy a Hazám kikerüljön ebből a posványból és egy normális politikai
társadalmi struktúra kialakítása révén elinduljunk a gyógyulás útján. Mondta egy
levegővétellel.

Bingó…mondtam volna válaszul, ha akkoriban ez a szó létezett volna. De nem
létezett és így én nem mondtam semmit csak gondoltam ismét valamit.
Jaj nekem hitetlennek. Íme az örök, ártatlan szent ifjúság. Soha nem adják fel,
mindig újra és újra kezdik. Ha meghalnak is mások ismét megszületnek és ők is
újra kezdik. Egyfelől. Másfelől arra is gondoltam ez a fiatalember egész véletlenül
nem valami elvont figura? Nem olyan féle, aki néhányszor jól seggbe lesz rúgva a
titkosszolgálat és a párt, függönyök mögül örökösen figyelő bennfenteseitől, és
néhány év múlva együtt úszkál és dagonyázik velük-velünk a posványban?
Volt még egy harmadik eshetőség is a fiatalember jövőbeli sorsát illetően.
Hátha ez az a pillanat, amikor szemtől szembe találkoztam egy igazi politikussal.
A jövőben is lesznek igazi politikusok, sőt kormányfők, elnökök, államférfiak
vagy esetleg hősök, mártírok és így tovább olyan emberek , mint Kossuth,
Széchenyi, Deák, Washington, Hunyadi Mátyás, egyszóval történelmi
személyiségek. Ezek lesznek, biztosan. Miért nem lehet az én fiatal grófom egy
ilyen féle? Az látszik rajta, hogy halálos komolyan, eltökélten gondolta, amit
mondott. Aki valamikor a jövőben olyan féle lesz, az fiatalon talán pont így kell
hogy viselkedjen, mint az én utasom. Minden esetre ráálltam erre a legutóbbi
víziómra.

Abban az időben, tehát 1986-ban már több éve működtek törvényesen a GMK-k
(gazdasági munkaközösségek) a VGMK-ák (vállalati gazdasági munkaközösségek),
kisszövetkezetek, amelyek lényegében a magántulajdon
engedélyezését jelentették az össztársadalmi-állami tulajdonon belül. Új szelek
fújdogáltak a közéletben. Kiszabadult a vállalkozói szellem a szocialista
palackból. Addig az volt a természetes, hogy minden embernek illetőleg
munkaképes korú embernek volt állása vagy államilag elismert legális státusza.

Az ember lehetett munkás, alkalmazott, tanuló, háztartásbeli, nyugdíjas vagy
nagyon de nagyon kevés hányadban maszek. A maszekok egy külön világot
alkottak. Több volt a pénzük, azt igyekeztek palástolni, de ezzel egyidejűleg
mindent megtett legtöbbjük, hogy prezentálja szerény gazdagságát. Nyugati
kocsit vett, nyaralót épített, családja nőtagjai a legfrissebb divat szerint
öltözködtek, sőt igyekeztek bennfentesként mutatkozni a politikai vagy
gazdasági elit köreiben. Természetesen „az elit” mindig is vonzerőt fejtett ki a
pénz bárói felé, amely vonzerő úgymint a fizikában a tömeggel exponenciális
arányban nőtt.

A másik korszakos jellemzője volt közéletünknek a szocializmus pangása, a
mindennapokban mutatkozó ostoba működésképtelensége és legendás
idiotizmusa. A „Tanú” című filmben ábrázolt idiotizmus kicsit kiglancolva
fennmaradt a rendszerváltásig.

Hogy a mai fiatalok is értsék, hogy mit jelentett ez a mindennapokban néhány
jellemzőről meg kell emlékeznünk. Gyakorlatilag nem volt állandó útlevelünk. A
nyugati utazást a belügyminisztériumtól kellett kérvényezni. Kérvényezni és
könyörögni atyámfiai, értitek ezt a hülyeséget. Az IBUSZ csoportos utakon
mindig volt legalább egy ügynök, aki hazaérkezvén jelentést írt és mondott az
utazás alatt történt dolgokról, ez volt a besúgás.

Nem volt telefon csak a kivételezetteknek. A vállalatoknak is kevés vonala volt.
Nem volt korszerű telefon főközpont, és szándék sem volt arra, hogy ezt az
áldatlan állapotot megszüntessék. A gépkocsit 5-8 évre előre kellett igényelni,
gyakorlatilag jegyre adták, úgymint háború után a tejet. Az utakat alig újították
fel, a házakat nem tatarozták. Az állami költségvetés állandóan a hiánnyal és a
fizetőképtelenséggel küzdött. Szétesett minden közintézmény, amely az állami-
társadalmi rendet hivatott működtetni, már csak egy ember hitt a
szocializmusban, ahogy a vicc mondta: Kádár János.

Mégis örültünk az új szeleknek mondván most még kicsit süllyedünk, aztán a
fenékről elrugaszkodunk föl a fényes vízszintig.

A társasági életben első helyre került a témák között a szocializmus rettenetes
ostobasága és a mindent elöntő korrupció. Ki-ki a maga helyzete szerint hozott
fel adomákat. Én mint közgazdász, aki a kormánynak is készített megrendelt
elemző helyzetismertetéseket jól értesültnek számítottam.

Nosza, mondtam magamban egy-két fontos gondolatot megosztok utasommal,
hangsúlyozom a jól értesültek magabiztosságával. Mi a gazdaság valóságos
pénzügyi problémája, és mi lenne a megoldás? Utasom érezhetően közömbösen
fogadta fejtegetésemet, mondhatnám semmi kíváncsiság nem volt tapasztalható
részéről, vajon mi a valóságos helyzet és merre van az alagút fényes vége.
Közbevágott, hogy ezt a rendszert, amely minden eresztékében szétbomlott nem
lehet toldozgatni-foldozgatni, nem lehet és nem érdemes energiát fektetni belé,
megjavítani. Az egészet el kell felejteni és újat kell kezdeni.

A megoldás az, hogy újra kell kezdeni. Na innentől kezdve nem volt előttem
világos, hogy utasom véleménye az volt-e, amit én gondoltam? Szűntessük meg
az eddigieket és kezdjünk teljesen újat? Ki fogja ezt elindítani, és ki fogja
végigcsinálni, illetőleg kik, milyen közgondolkodás mentén? Én már negyven
éves vagyok. A jelenlegi kártyázás szabályait értem, de az újragombolt világról
nem tudok semmit, sőt ha megélem, nem leszek képes benne evickélni. De
mégis, ha szavaznom kellene, az újra szavaznék.

Egy kicsit elment a kedvem a további eszmecserétől. Utasomat nem nagyon
érdeklik magvas közgazdasági gondolataim. Huszonhárom éves és jogi
egyetemista létére hogy-hogy nem kíváncsi egy negyven éves harcedzett
közgazdász okosságaira? Ha nem kíváncsi, hát nem kíváncsi. Az is lehet, miért ne,
hogy tájékozott a témában és elege van a közgazdasági hablatyolásból.
Az ember, ha meditál a sorsról, önmagáról és a múltból látni akarja a jövőt
eljátszik a gondolattal, vajon melyik hétköznapi pillanat, vagy kicsi esemény lesz
sorsfordító a jövőből visszatekintve?

Jó lenne a megélt jelent úgy látni, mint ahogyan a jövőből majd látni fogom.
Sepsiszentgyörgyön a húsz éves Andrea igyekezett haza a munkahelyéről. Előtte
egy nehéz csomagot cipelt egy idősebb hölgy, akit látásból ismert. Nem voltak se
jó se beszélő viszonyban. De tavasz volt és jó kedve volt. Odament a hölgyhöz,
megfogta a csomagot, hogy segít hazavinni. Ez történt. Az idős hölgy mondta,
hogy látásból ismeri, maga úgy-e az Andrea és megkérdezheti-e, hogy hol akar
továbbtanulni? Mérnök leszek, készülök a felvételire, románul és Brassóba
igyekszem. A hölgy rámutat az asztalon heverő magyarországi újságra, hogy
abban olvasott egy hirdetést. A budapesti ELTE felvételt hirdet határon túli

magyaroknak is. Andrea elolvasta, másnap megpályázta, megnyerte, átköltözött
egymaga húszévesen Ő és az egész családja. Magyarként magyar életet él Budapesten.
Így fordul meg az élet egy pillanat hatásaként ha odafigyelünk a
pillanatra.

Úgy is van, hogy nincs tudomásunk arról, hogy a múltban mikor melyik
pillanatban fordult meg a sorsunk. Úszunk az árral, tesszük-vesszük mindennapi
megszokott dolgainkat és nem tudjuk, hogy melyik az a pillanat, amikor az egész
életünk egy másik irányt vesz föl.

Erre gondoltam az eszmecsere szünetében és mi tagadás kicsit meg voltam
sértődve, hogy utasom nem volt kíváncsi bennfentes közgazdasági
tájékoztatómra. S mégis az a benyomásom erősödött, hogy semmi nem zárja ki
hogy ez a fiatalember valamikor Magyarország Elnöke lesz. Miért ne? Azt már
levettem az eddigiekből, hogy az a típus, aki soha nem adja fel és egy életen át
képes célját követni. Ráadásul óriási energiával, eltökéltséggel, szívóssággal és
ügyességgel. Ebbe a gondolatba beleéltem magam és elfelejtettem kételkedni
abban, milyen hülyeségek jutnak néha eszembe. De azért arra is gondoltam,
milyen jól el tudok szórakozni magamban ha valami nekem tetsző történetet
vizionálok.

Hülyeség-hülyeség?

Eszembe jutott egy rádió riport. Egy olasz teherautó sofőr mesélte, hogy egy civil
úriember lestoppolta sürgetően, hogy vajon bevinné-e gyorsan a Vatikánba mert
sürgősen oda kell érnie. A sofőr készséges volt, de megkérdezte az úriembert mi
dolga van neki a Vatikánban. Bíboros vagyok, és a pápaválasztásra megyek.
Hö, hö, gondolja a sofőr és akkor magát is meg lehet választani pápának?
Viccelődött.

Lehetni, lehetne de nincs valószínűsége, mondta a civil bíboros.
Néhány nap múlva a sofőr látta a tévében az új Pápát. Az ő utasa volt.
Na szóval, mondom magamban, nehogy én is így járjak, mint a római sofőr.

Utasom megszólalt, hogy az Üllői úton a Gyermek Klinika közelében szeretne
kiszállni. Megálltam a forgalmas úton, a járdaszigethez kanyarodva és a
fiatalember fürgén kiugrott és két óra irányába gyorsan lépkedett. Ekkor jutott
eszembe, hogy valamit búcsúzóul mondanom kellett volna. Föl akartam ugratni a
járdaszigetre, de magas volt a padka. Mögöttem teherautó türelmetlenül kürtölt.
Rossz volt a szituáció, nem sikerült a művelet.

Azt akartam az utasom után kiáltani, hogy Elnök Úr, Elnök Úr, ha majd
Magyarország Elnöke lesz, ne feledkezzen meg rólam!

Ez történt 1986 őszén a szolnoki Széchenyi lakótelep és a pesti Nagyvárad tér
közötti úton, amikor megláttam a jelenből a jövőt.