A hetvenes években futott fel a marcipán rózsa üzlet Pilisvörösváron, a Madách utcai műhelyben. Egy kis parasztház állt a falu szélén. Az lett felújítva, kicsinosítva, a telek hátsó felén még díszkert is pompázott. Esztétika, rend, precizitás volt jellemző nemcsak az udvarra, a kertre, hanem a műhelyre, raktárra, sőt még az utcai járdaszakaszra is. Mintha csak Svájcban lett volna! Apám az ilyen irányú igényességet mindig fontosnak tartotta. Ezt az igényt nem otthonról hozta magával, hanem elleste másoktól, azoktól, akikre felnézett.
Miközben apám a munkaasztalnál ült és dolgozott, állandóan járt az agya. Aztán amiket így kitalált, a munka szüneteiben kipróbálta. Ha bevált, a továbbiakban azt is készítette. Folyton újított valamit. Nem tudott nyugton maradni, spekulált, tervezett, számolt. Ha vitattuk az ötleteit, tovább gondolkodott rajta, mígnem kieszelte a lehető legjobb megoldást. Makacsnak bizonyult, és mindig igaza lett.
Javában ment a rózsagyártás, aztán egész virágoskert alakult ki körülötte, nemcsak rózsát, hanem szegfűt, kálát, s majdnem minden elképzelhető vágott virágot leutánzott, s ha jól nézett ki, azt is gyártani kezdte. Persze mindig rózsából rendeltek legtöbbet. Vörös rózsa, fehér rózsa, rózsaszínű rózsa. Később divatba hozták Szörényiék a sárga rózsát. Onnantól kezdve abból is rendeltek.
Akkori fogalmak szerint ömlött a pénz. Vagy mai, divatos szóhasználattal: dőlt a lé.
No persze, tizenhat órás munkanapok árán „dőlt a lé”. És ahova a pénz áramlik, oda gyülekeznek az emberek is. Apám elkezdte gyűjteni a sereget, hogy elfoglalja az őt megillető posztot, nevezetesen a „marcipán királyságot”. Néhány főállású alkalmazottat is fölvett, de sokkal több volt a bedolgozók száma. Egy időben én is – mint bedolgozó – péntek délutántól szombat estéig rózsát gyártottam. Vidéki rokonok is dolgoztak családostól.
Ma egy alkalmatlan, elbocsátott állami alkalmazott nagyjából annyi végkielégítést kap, mint amennyit apám annak idején keresett többévi munkával.
Mindenesetre elkezdett építeni egy házat. Megvette Szentendre legszebb telkét, a patakparton, a régi piactól úgy száz méterre. Gyönyörű épületet húzatott fel, és a beköltözés napján, a célegyenesben, infarktust kapott.
Amikor ebből fölépült, a sógorom lépett apám helyébe. A mindennapok irányítása lett a feladata, apám csak a szellemi vezérléssel foglalkozott. Megint elhárult a veszély a fejem fölül, hogy be kelljen szállnom a marcipán-bizniszbe. Tovább „uraskodhattam” Szolnokon.
Az üzlet még jobban ment. Gépészmérnöki végzettségű sógorom újabb, hatékonyabb kisgépeket szerkesztett – könnyebbé és gyorsabbá vált a munkájuk.
Egy-két malőr azért néha közbejött. 1986-ban például elakadt a mandula-beszerzés, ami a marcipánhoz nélkülözhetetlen nyersanyag. Össze kellett vásárolnunk minden hazai mandulabelet. A cukor és a mandula keverési arányával nem lehetett játszani. A szabvány a csemege marcipánt fele cukor, fele mandula aránnyal írja elő. A tortadíszek marcipánja azonban három az egy arányban tartalmaz cukrot és mandulát. Legalább százötven mázsányi mandulabélre volt szükségünk a zavartalan termeléshez. Ennyit ősszel, a betakarítás után fel kellett vásárolnunk, hogy egyáltalán működhessünk.
Egy rózsa két deka volt.
Egy kiló marcipánból 50 darab telt ki.
Egy mázsából 5000 darab.
Egy darab rózsát 5 forintért szállítottunk a cukrászoknak.
Visszatérve a rózsára, tehát egy darab normál méretű rózsa 2 dekagramm marcipánból volt, amelynek a mandula tartalma fél dekagramm. A normál rózsát vezérterméknek fölfogva, ebből ki lehet számítani apám GDP-jét (marcipán királyságára vonatkoztatva).
150 mázsa mandula bél hárommillió rózsára elegendő. Az éves termelési érték tehát kb. 15-20 millió forint volt, tekintettel arra, hogy az előbbi adatok a becslés alsó értékhatárait tartalmazzák. Ebből az összegből a költségek körülbelül kétharmadot képviseltek. A többi, apám nettó, szabadrendelkezésű pénzügyi „tehetsége” volt.
Ebben az időben mint irigyelt gazdasági igazgató bruttó 14.000 Ft-ot kerestem havonta.
Egy napilapban megjelent akkoriban egy elemző cikk arról, mennyit lehet keresni a szocializmusban egyeseknek. A cikkíró szerint egyes sztár szülész-nőgyógyász 50-60 ezer forintot is hazavisz egy hónapban.
Apám ennek tízszeresét termelte meg saját kezeivel, de a jövedelmet újra befektette az üzletbe.
Ebben a jó helyzetben, úgy is mondhatnám, hogy kegyelmi állapotban jött a rossz hír, 1986 évében, hogy a mandula nagy része elfagyott, az ÁFÉSZ-ek mindent megvesznek, elvisznek, Apámnak már semmi sem marad.
Balatonfüreden működött évtizedekig egy zöldséges pavilon a piros kőtemplom és a piac között, Szitáné volt a tulajdonosa, azaz ő volt a maszek zöldséges. A mandulabél túlnyomó többségét Apám hosszú évek óta tőle vásárolta. Szitáné kinőtte magát a Balaton-felvidék mandulabél nagybani felvásárlójává és ellátta apám évről-évre növekvő igényeit. Apámnak semmiféle más beszerzési forrása nem volt, az egész marcipángyártás Szitáné mandulájára alapozódott. Amint tudjuk, a szocializmusban gyakorlatilag import beszerzés nem volt lehetséges. Abban az évben már minimum 160-200 mázsa mandulabél beszerzése volt szükséges, hogy a termelés ne álljon meg.
A rossz hírek hozzám is eljutottak, de hát máskor is volt, hogy Szitáné siránkozott a rossz felhozatal miatt, de a végén sikerült a szükséges mennyiséget felvásárolni. Most azonban komolyra fordult a dolog, Szitáné tényleg nem tudott sem ígérni, sem adni egy árva kiló mandulabelet sem. Apám beijedt, lázasan felpörgette az agyát, mit csináljon? Gondolt arra is, hogy profilt változtat; teasüteményt gyárt, szaloncukrot, habkarikát satöbbi, de minden új profil új felkészülési időt – nem is rövidet – új gépeket, új piacot, új embereket igényelt volna. Ezt mind megteremteni és átmenteni a működő „verklit” nem lehet. A mandulabél a puszta megélhetést jelentette.
Ott dolgozott rajtam kívül az egész család (família). Az ijedtség csendje megbéklyózta a családot. Mindenki hallgatott, tette-vette a dolgát és várta a csapásokat. Úgyis eljön az, aminek el kell jönnie… Gondolták.
Apám azonban felgyorsult, harcolni akart. Én is megijedtem. Aggódtam a családért, apámért, és magam miatt is. Ha apám bukik, ez lesz neki az utolsó bukása, több sanszot már nem kap az élettől. Szívbeteg, megtört hatvanhét éves öregember. És itt vagyok én, a harminckilenc éves sikeres üzletember, aki nem tudott segíteni az apján és a családján, amikor kellett volna. Elképzelni sem tudtam a marcipán-biznisz bukása utáni életsorsot.
Ezen lázas és sorsdöntő napokban beállított hozzám egy koraesti órában Wittner Pista fiatalkori barátom, közvetlen kollégám, hogy beszélni szeretne velem olyan témáról, amivel munkaidőben nem akar zavarni bent az irodában. Jött ünnepélyesen, komoly tekintettel és elkezdte.
-Miklós én nagyon köszönöm a bizalmadat, meg a munkahelyet, meg a megbecsülést, és mindent, ami ezzel jár, de az Innomark-ban lévő munka nem elégít ki.
Ő sokkal többet tudna dolgozni, nem ismeri a fáradtságot és szeret is dolgozni. Találjak ki neki én több és komolyabb munkát, mindenre vállalkozik. Azt mondta, hogy ő nem tudja kitalálni a feladatot, mert ahhoz nem ért. Nincsenek ötletei, nem tud annyi mindent átlátni, mint én, azonban ha azt mondják neki, fuss fel a hegytetőre, akkor felfut, ha azt mondják neki, hordd el azt a hegyet, akkor fog egy csákányt, meg egy lapátot és arrébb tolja a hegyet. Csak azt mondják meg neki, hol a hegy, hol a lapát, és hova kell áthordani.
Figyeltem Pistát és asszociáltam több dologra is. Ez az ember azt hiszi, hogy én meg fogom oldani a problémáját. Arra gondoltam, hogy okvetlenül kellene találnom olyan munkát, amit kért, de akkor és ott semmi nem jutott eszembe. Mikor elbúcsúztunk, és ment ki az ajtón, néztem utána, ahogy megkönnyebbülten, könnyed léptekkel távozott. Azt mindenesetre megállapítottam magamban; ez az ember hisz énbennem.
Másnap ugyanabban az órában csöngetnek. Apám, s mögötte öcsém állt az ajtóban.
– Miki, meg kell a dolgokat beszélnünk, baj van.
Elmondta a mandulahiányt, és azt is, hogy a család és ötven ember megélhetése megszűnik, ha nem találok ki valamit. Azt is elmondta, milyen ötletei vannak, de egyik sem megvalósítható időben. Kérdeztem, hogy Gyula, a sógorom mit gondol most, mit akar tenni, hiszen ő a celebrált vezetője a családi vállalkozásnak. Apám lemondóan legyintett és kérdően a szemembe fúrta tekintetét.
Itt közbevetőleg el kell mondanom, hogy gyerekkoromban sokszor magyarázta apám, a tekintetében erő van. Történeteket is mesélt erről és mi elhittük neki, mert mi is tapasztaltuk, hogy olyan a tekintete, mint akinek akarati hatalma van.
Nézett, nézett és furcsán az a gondolatom támadt; ez az ember hisz bennem.
A pillanat hirtelenségével beugrott a közeli jövő, egy kép, majd filmszerűen egy eseménysor, a megvalósult történet. Láttam a kétszáz mázsa mandulabelet apám műhelyében beraktározva.
Megszerzem a mandulát, megmenekül a család,-gondoltam magamban – látván, hogy a jövőidőt áttettem a múlt időbe. Arra is gondoltam –oda nem illő módon- hogy Jézus sem vállalt kockázatot, amikor azt mondta Betániában;”Lázár jöjj ki!”.
Mielőtt kimondta volna, már a múltban látta a befáslizott Lázárt kibotorkálni a sírbolt bejáratánál.
-Apa! –szakítottam meg a rövid kegyelmi csöndet.- Felvásárolom az összes mandulát ami Magyarországon maradt az elfagyások után. Meg lesz a mandula, de mindent úgy csináljatok, ahogy mondom, már ma este hozzákezdek.
-Úgy lesz. -mondta apám, és ugyanolyan megkönnyebbült járással ment el, mint előző nap Wittner Pista.
Elmondom röviden, mi történt ez után. Még aznap este riadóztattam Wittner Pistát. Közöltem vele, hogy tegnapi kérése teljesíthető. Olyan munkát találtam ki neki, amit csak ő tud elvégezni. Történelmet fog csinálni, és kikeveredik ebből a neki nem való langyos pocsolyából, amibe jó sorsa bevezette. Mindent elmondtam neki a manduláról, amit csak tudni lehet, olyan mélységig, hogy még azt is értette, milyen kalapáccsal kell törni a héjas mandulát. Elmondtam neki a mandulatermő vidékeket, berajzoltam az ország térképén a tájakat, a falvakat. Fölsoroltam a szokásokat, a termesztőket, az ÁFÉSZ-eket, a hatóságokat, a bajokat…..mindent.
Pista úgy itta a szavaimat, mint akit fölöveznek és elküldenek a szent Grált megkeresni egy titkos térkép alapján a biztos rejtekhelyre.
-Holnap kapsz egy táska készpénzt. Elmegyünk az első mandulás faluba. Megkeressük a legtekintélyesebb őstermelőt. Megszólítjuk tisztelettel, bekéredzkedünk hozzá, elővesszük a pénzes táskát és kifizetjük előre, azonnal az egész termését, amit még föl sem tört. Nyugtát nem kérünk és tíz százalékkal nagyobb árat adunk neki előre, mint amit a felvásárló ÁFÉSZ-ok plakátokon meghirdettek. Mi nem hirdetünk és nem várjuk az átvevő helyeinken az őstermelőket, nem állítjuk őket sorba, hanem fizetünk előre, készpénzben, tíz százalékkal többet.
Az első faluban sikerült az akció.
A legtekintélyesebb őstermelő hírláncon közölte, őrajta keresztül mindenki előre megkapja az egész termés árát. Itt járt két szimpatikus tanult úriember egy táska pénzzel, és őt már ki is fizették előre. Rajta, jöhet mindenki, jegyezzék elő a fölajánlott mandulamennyiséget. Beindultunk.
Wittner Pista éjjel indult, éjjel jött. Száguldozott a mandulatermő vidék falvai között. Ismerkedett, fizetett, mesélt és meséltetett. Csókolgatta az öregasszonyokat, fizetett a kocsmában, a papnak ajándékot vitt…………………..meghódította, megette, megitta, magáévá tette a mandula őstermelő világot. Wittner Pista híres ember lett.
Mire eljött a november, kétszáz mázsa mandulabél a pilisvörösvári raktárba került. A fölvásárló, plakát-hirdetős, bürokrata ÁFÉSZ-eknek egy deka mandula sem maradt. Megmenekültünk.
*
Mikor apám felépült az első infarktusából, eszébe jutott, hogy valamiképp meg kellene jelenni a vásárlóközönség előtt. (Meglehet, titokban az izgatta, hogy akár meg is halhatott volna, és akkor senki se tudná a családtagjain kívül, hogy ő csinálta és csinálja a marcipán rózsákat.) Mondogatta, hogy kellene egy úgynevezett detelt bolt, egy afféle mintaüzlet, ahol kapni lehet a termékeinket, ahol mi árulunk, és nem a tőlünk felvásárló cukrászdások.
Jöttek a felvásárlók, és ámuldoztak. Látták hogyan folyik a termelés, nagyjából azt is fel tudták mérni, hogy mennyit gyártunk, és számolni is tudtak. Tehát lehetett elképzelésük róla, hogy Matyi bácsi vagy Szamos úr – ki hogyan szólította – mennyit kereshet ezen. És mégis csak ott, a faluszéli takaros házikóban dolgozik, Pesten nem tudják, ki is az a Szamos Mátyás. Termelési csoda volt, hogy egy ilyen kis helyen ekkora értéket létre lehet hozni. Messze voltunk már attól, mikor az első doboz rózsát elvitte Jákfalvi Gyuri bácsihoz a Vámház körútra (akkor még Tolbuhinnak hívták), és a jól menő cukrász jóformán kidobta. Kölcsön szívesen ad, ha kell a pénz – mondta –, de az a „rózsaizé” nem kell neki.
Ez a bombaüzlet lett belőle. Néha még magam is kijártam hétvégén segíteni, ha jött egy nagyobb váratlan megrendelés. Tudtam, hogy a kapitalizmusban mekkora igény volna ennek a termelésére, de hát még javában tartott a szocializmus, hétköznap pénzügyi kérdésekkel foglalkoztam a minisztériumban.
Felmerült tehát, hogy kellene egy üzlet, ahová bejöhet a vásárló az utcáról, és közvetítő kereskedelem nélkül veszi meg tőlünk kedvenc marcipán figuráit. Úgy hívta ezt, hogy detelt, én addig nem is hallottam ezt a szót, azt meg végképp akkor tudtam meg, hogy ezt jelenti. Hogy van egy mintabolt a mi termékeinknek.
A végső lökést az adta, hogy egyszer csak megláttuk a tévében a Szabó-marcipán hirdetését. Az ismerős puchbergi cukrász, aki rögtön a tévében hirdeti magát. Ez aztán még jobban inspirálta apámat. Folyton mondogatta a hétvégi családi ebédeknél, hogy boltot kéne nyitni.
Elkezdtünk helyiséget keresni, de mindegyikről kiderült, hogy valamiért nem alkalmas a célra. Akkor alig akadt szabad üzlethelyiség, mindegyik vagy magántulajdonban, vagy állami bérlemény, amelynek pokoli nehéz az átírása. Korrupt hivatalnokok, nagyképű ügyvédek álltak mindennek az útjában. Hatalmas akció volt egy bolt megszerzése.
Én akkor ott dolgoztam a Párisi utca három szám alatt, ott működött az általam vezetett brókercég irodája. Az utcai fronton egy bőrdíszműves üzlete szerénykedett. Egy meglehetősen kicsi, 38 négyzetméteres helyiség, amely Matis Lajos Bácsi bérleti joga volt, aki nem más, mint apám egyik börtönbarátja.
Börtönbarát!
Amikor apám ’57 nyarán kiszabadult, elsők között mentünk el meglátogatni Matis Lajos feleségét. A férje akkor már négy éve ült, egészen 1965-ig. ’53-ban tartóztatták le, és nem engedték ki se Nagy Imre kormányra kerülésekor, se a forradalom idején, se később, a hatvanas évek eleji amnesztiánál, mikor jó néhány politikai kiszabadult. Ő életfogytiglant kapott. A Kálvin téri nagy húsbolt vezetőjeként – engedéllyel – kolbászt is gyártott, és marhahúst kevert a disznókolbászba, amitől az csak jobb lett. Igen ám, de meghamisította a kolbászt. Amikor ezt megtudták az ellenőrök, feljelentették, és a dolgozó nép megkárosításáért elítélték. A marhahús ugyanis akkor olcsóbb volt a disznóhúsnál. Ráhúzták még, hogy sikkaszott, okiratot hamisított. Halmazati büntetésként életfogytiglant kapott.
A politikaiak már réges-rég kijöttek, de Lajos bácsi még mindig ült. Tizenkét évet.
Sokszor elsétáltam tárgyalási szünetekben a fejemet kiszellőztetve az üzlete előtt. Egyszer benyitottam hozzá, aztán mindennapossá váltak a látogatásaim. Panaszkodott, hogy elmenne végre nyugdíjba, de akkor mi lesz üzletével, az államnak nem akarja visszaadni.
Nézegettem a helyet, de nem mozgatta meg a fantáziámat. Óriási belmagasságú a helyiség, azon kívül kicsi az alapterülete. Nagyban játszottam akkoriban, hatalmas összegű hitelek fordultak meg a közvetítésemmel, egy ilyen jelentéktelennek látszó ügy, mint ez az üzlethelyiség, nem izgatott.
Egyszer Lajos bácsi beszélt apámmal, elmondta neki az üzletével kapcsolatos szívfájdalmát. Apám ráharapott. Gondolta, hogy ott lehetne esetleg detelt boltot indítani. Én folyton lebeszéltem. Túl kicsi a hely, mert a marcipán eladásából nem lehetne fenntartani, kellene mellé fagylaltozót létesíteni, ahhoz meg ez a helyiség nem elég.
Apám addig-addig mondogatta, hogy végül ráálltam, és megnézettem a helyszínt egy tervezővel. Elmondtam az igényeinket, és azt is bedobtam, hogy esetleg lehet a pince felé terjeszkedni, s hogy a szomszédban, a fal mögött van az irodám, ideiglenesen az is hasznunkra lehet. A fő szempont a fagylalt, méghozzá a dupla soros fagylalt, mert a boltot abból lehetne eltartani.
Előálltam az örömhírrel apámnak, hogy meg lehet oldani, megvannak a tervek, lesz „detelt” üzlet. Akkor az a gond támadt, hogy miképpen lesz a miénk az a helyiség. Ki kellett találni valamit. A fiatal ügyvéd, aki azóta is az ügyvédem, kitalálta, hogy a Matis bácsi alakítson bt-t, és vegyen be minket abba.
Elkezdtük a cukrászdát. Tervek, kivitelezők, engedélyek – az ilyenkor szokásos tortúra. Végigvezényeltem az egészet.
Szamos elvtárs a szocializmus végóráiban – persze akkor még nem tudtuk, hogy ezek a végórák – maszek cukrászdát nyit az általa vezetett intézmény tőszomszédságában.
Az építkezés idején az irodám egy része volt a főhadiszállás. Így aztán, hogy távol tartsam magam ettől, be akartam léptetni a családot a betéti társaságba.
Egyszercsak jött hozzám apám az irodámba, s láttam rajta, hogy nagyon rosszkedvű.
– A családi tanács úgy döntött, hogy ebben nem veszünk részt – közölte tömören.
Hogy nincs pénzük, nincs energiájuk erre, egyébként is túl sok a dolguk, és így tovább.
– Apa! Ha így gondoljátok, akkor így lesz. De te éveken keresztül a detelt boltról ábrándoztál. Engem fölhergeltetek. Tálcán nyújtom át a belvárosi boltot. Tokkal-vonóval. Annyi pénzt tudok szerezni, amennyi kell. Az egész apparátusom segít benne. És akkor a család? Lelki szemeimmel látom, hogy miként zajlott a „családi tanács”. Állapotodra tekintet nélkül szekíroztak, főként anyám, aki mindenre nemet mondott, igaz? A húgom meg a sógorom úgyszintén.
Hatásszünetet tartottam, aztán folytattam.
– Keresek egy strómant, egy cukrászt, akivel felesben megcsináljuk.
Ezt hallván Matis Lajos bácsi ment el végül apámhoz, és formálisan rárivallt.
– Matyi, hülye vagy te? Egy vadidegen méricskél a boltban, meg számol, kalkulál. Miért akartok kimaradni ebből a jó üzletből? Tudod milyen az, idegennel üzletelni? Milyen ember vagy? Nem tudsz otthon az asztalra ütni?!
Ez hatott.
Apám mindenféle újabb megbeszélés nélkül kiadta a parancsot: be kell szállni ebbe a cukrászdába. A többiek már tudták, honnan fúj a szél. Jöttek kezes bárányként, hogy akkor beszállnak ők is.
1987 decemberében nyitottunk.
Előtte apám mondja nekem, hogy egyezzünk meg a cukrászda nevében.
Gabriella – ez a javaslat. A húgom neve.
– Lehetne, de minek? A húgom se nem cukrász, se nincs szerepe az ötletben és a kivitelezésben. Azon kívül velem sincs jóban.
– Jó, de a Szamos név legyen kiírva.
– Az természetes – feleltem erre. – Ott lesz a Szamos név.
Eltelt nagyjából egy hét. Jöttek megint, hogy családi tanács lesz. Nagyon vészjósló volt a meghívó, hogy menjek a József körút 67-be.
Ott ült az egész család, mindenki, akit Szamosnak hívnak.
Csend. Nagy csend. A felbujtók ott állnak a király közelében, de mélyen hallgatnak.
Apám elkezdi mondani, hogy ő szegény árva gyerek volt. Már ez sem az ő szövege. Aztán folytatta, hogy az ő anyja is milyen szegényen élt, és mennyire szerette, és kegyeletből szeretné elnevezni róla ezt a cukrászdát. ( Majkó neve is Gabriella volt, azaz született Básics Gabriella, Szávics Jubomirné. )
A többiek csak hallgattak, mint nézők a színházban.
– Idefigyelj, apa! A múltkor már beszéltünk erről, de úgy látszik megint kezelésbe vettek téged. Jól kifundáltátok ezt a kis történetet anyádról, meg a kegyeletről, csakhogy… – itt egy kis szünetet tartottam. – Anyádnak a kegyelete téged egyáltalán nem izgat – mondtam neki. – Most se izgat. Nem túl ízléses dolog vele takarózni, velem szemben. Egyedül én látogattam, hoztam nektek gyümölcsöt, kenyeret, amit küldött hetente egyszer, segítettem a kertjében, s most velem szemben felhozod az anyádat, akit te – finoman szólva – semmibe vettél. De ez nem baj. Csakhogy most felhozod ezt, mert a húgom, ez az ostoba némber– igen, így mondtam – rád akarja erőltetni ezt. Szégyelld magad! Nem tudod a saját véleményed képviselni! Beszéljünk világosan! Ezek azt akarják, hogy Gabriella legyen a cukrászda neve.
Nem lesz. De ha mégis fölkerül ez a név reá, akkor személyesen baltával fogom szétverni. Össze lesz törve, értitek? Nem lesz cukrászda! Világos?!
– Világos – mondta erre apám.
A többiek kussoltak – szokásuk szerint.
– Akkor ehhez tartsátok magatokat.
*
Megnyílt a cukrászda. Bombasiker lett belőle.
Folyton hallottuk, hogy a vevők csak úgy emlegetik, a „Szamosmarcipán”. Megyek a Szamosmarcipánba, voltam a Szamosmarcipánban, hozzál a Szamosmarcipántól ezt meg azt.
Apámnak újabb rögeszméje támadt. Elkezdte mondogatni, hogy ő szeretne bonbont árulni a cukrászdában. Hümmögtem, hogy nem való oda, nem divat, a fagylalt tartja majd el a boltot, de ráhagytuk, olyan kis helyet kért a pultból.
A nyitás előtti napon megjelentek a dobozokkal. Hozták a bonbonjaikat, szépen becsomagolva. Tényleg jól nézett ki, s a tetejébe nagyon finom lett. Nem az a szokásos gejl valami, ami annyira édes, hogy már élvezhetetlen.
Ha egy cukrász napi száz kiló fagylaltot el tud adni, akkor a családja már jól él. Volt egy legenda, hogy volt egyszer egy cukrász, aki naponta háromszázat tudott eladni. A Jákfalvi cukrászda volt az, ahol dolgoztunk mind a ketten, én mint kamaszkorú gyerek, apám meg mint cukrász kolléga.
Nos, nekünk a Párisi utcában sikerült a napi ötszáz, s egyszer, egy forró napon, hétszáz. Most négy cukrászdának főzök fagylaltot, s nem jön ki a napi száz, aminek ott a többszörösét csináltuk.
A fagyi mellett nagyon ment a bonbon is. Apám jól számított, illetve az áru, amit gyártott, lett olyan, hogy arra is rájártak. Fogalom vált belőle. Mondogatták, hogy Szamos marcipán. Ott állt a portálon a családnév, a vevők meg hozzátették, hozzáragasztották kedvenc csemegéjüket, mint egy keresztnevet. Így lett meg végleg a bolt neve. A legegyszerűbben. A vevők döntöttek, nem holmi elfogult családi tanács. Meg is terveztettünk egy logót, s azután azt használtuk minden termékünkre.
Szamos marcipán.
Apám tovább kísérletezett. Hiába ment remekül az üzlet, mindig kitalált valami újabbat, valami szebbet, valami még finomabbat.
*
Megvolt tehát a Marcipán GMK. Én voltam az egyetlen Szamos nevű tagja kezdetben 50%-kal. A többi családtag, akik, miként meséltem, nem akarták ezt az egészet, szintén 50%-kal részesedtek, Kelényi képviselte őket a másik 50%-kal. Én adtam a helyiséget, a pénz egy részét, szereztem hitelt, tehát a döntő rész tőlem származott. Amikor készen lett az egész, újra összeült a családi tanács. Akkor éppen rendőrségi vizsgálat folyt ellenem, különösen nagy kárt okozó csalás gyanúja miatt. A cukrászda építésével kapcsolatban jelentettek föl – a szocializmus végnapjaiban. Huszonöt órán keresztül vallattak a Deák téren, ahol most elegáns szálloda működik az egykori zsarupalota helyén.
Tehát összejöttünk megint, családi tanácsra. Előálltak azzal, hogy én ne ötvenszázalékos legyek, hanem csak egyharmados, és nem avatkozhatok be a bolt működésébe… követelték, holott én vezényeltem oda az első üzletvezetőt is. Így igazságos szerintük. Nem volt semmi leírva, szóbeli megegyezésen alapult minden. Merthogy ők sokat dolgoztak, és többen vannak. Tudták persze, hogy vizsgálat zajlik ellenem. Célszerűnek látták a sebesült oroszlánt kicsit megszorongatni.
Tudomásul vettem, de egyúttal azt is közöltem velük, hogy ezt az aljasságot sosem fogják magukról letörölni. Megszűnik a rokonság. Áttettem őket az idegenek közé. Apámmal természetesen továbbra is jóban voltam. A válásomnál a Párisi utcai cukrászdában még meglévő részemet átadtam a volt feleségemnek. Ma már semmilyen közöm nincs a Szamos marcipán nevű belvárosi üzlethez.
Számomra így ért véget a nagy elánnal létrehozott, szépen bejáratott, jól működő bolt története.
Apám megértette a döntésemet. Nem bírálta, tudomásul vette. A köztünk lévő viszony ettől mit sem változott.
Úgy látszik, amikor a Szamos marcipán megszületett, kibújt valami szörnyeteg a tojásból.