Kis magyar koleszterin-történet; Esterin, Ön is bevette?

A hazai klinikai, azaz a betegekkel közvetlenül kapcsolatos koleszterinkutatás az elmúlt negyedszázadban a nemzetközi irányultságot átvette és követte, de csak mintegy fél évtizedes késéssel, az évekkel korábbit. Nálunk ugyanis nem a nyolcvanas évek derekán, hanem csak nagyon a végén kapott lábra, de aztán erôltetett menetben haladt fölfelé – a nemzetközi magaslatokon is túljutva – az ételek koleszterinje elleni szemlélet. Csakhogy ez itt még akkor zajlott, amikor ott már az elsô metaanalízisek hatására (a 90-es évek elején) gyorsan lejutottak a valóság tengerszintjére. Ott már napi 1-2 tojás elfogyasztását elfogadhatónak tartották, itt heti 3-nál többet nem javasoltak.

A száraz szakmai fejtegetés helyett az akkortájt kerekedett vita fölidézésével kísérlem meg az akkori (és azóta gyakorlatilag változatlan!) „hivatalos” fölfogást és hozzáállást bemutatni. E vita körüli eseményekbôl az évek során vaskos kötetnyi írás keletkezett, melyekbôl néhány e fejezetben kerül sorra, s a fontosabbak közül jó néhány a Függelékben található.

A teljességgel figyelmen kívül hagyott koleszterin-eliminációnak már a fölvetésére is, majd fontosságának a TV nyilvánossága elôtti elmagyarázására máig megmagyarázhatatlan indulattal és többirányú, olykor durva támadással reagáltak. Ezeket követôen fogalmaztam meg kétségtelenül éles válaszomat, amit viszont már elhallgatni akartak, miközben név nélkül, de jól azonosíthatóan tovább folytatódott a támadás látszólag személyem, de a valóságban egy, az övékétôl alapvetôen különbözô szemlélet ellen: egy fölfogás ellen, mely nem a koleszterinszegény diétát, hanem a koleszterintôl való megszabadulást, az eliminációt tartja elsôdlegesnek a magas koleszterinszint csökkentésében.

1991 decemberében, egy koleszterinrôl szóló TV-musor keretében a záró kérdés így hangzott: Tessék mondani, hány tojást lehet enni egy héten?

A résztvevôk válaszai:

Romics László professzor: „Szerintem kettôt-hármat.”

Pados Gyula fôorvos: „Ha magas a koleszterinszint, csak heti egy-kettôt javaslok.”

Czeizel Endre orvos-genetikus: „Én ehhez nem értek, ehhez nem tudok hozzászólni. Én inkább a szülôket szeretném arra kérni, hogy a gyerekeiket úgy neveljék, hogy ne legyen infarktusuk. Mert azt hiszem, a felnôtt társadalmat már nem fogjuk tudni megváltoztatni. Én a gyerekekben hiszek.”

Légrády P.: „Hát akkor én hadd mondjak ezzel egy picit ellenkezôt: hogy ha nincs túl nagy kalória-bevitel, tehát ha normális a kalória-bevitel – hát azt nem mondom, hogy akármennyit –, de többet.”

Ezt a „többet” néhány héttel késôbb, ugyancsak a TV nyilvánossága elôtt, „akár heti 15”-ben számszerusítettem. Lett is belôle hadd el hadd!

(E musorokban a koleszterin-elimináció fontosságáról beszéltem, mint egy teljességgel kirekesztett irányról, a magyar kutatók figyelmét fölhíva rá – nemcsak elméleti megfontolásból, hanem addigi, saját vizsgálataink alapján is.)

Szinte azonnal, fizetett hirdetésben, a Budapesti Extrában kapok hideget-meleget Császár Albert kollégától, az olvasók meg a napokon belüli ismertetés ígéretét a diéta jelentôségérôl.

Az itt következôkben (és a Függelékben található anyagban) a koleszterinszegény diétához való makacs ragaszkodás, a már nagy hírveréssel meghirdetett elvek megkérdôjelezhetetlensége és megmásíthatatlansága, a hazai szakemberek szuk köru csoportjának egymásra hivatkozása különösen szembeötlô.

BUDAPESTI EXTRA 1992. 8. hét

Ismerjük meg. . .

Mi volt elôbb?

A tojás vagy a koleszterin?

D.S.-né 55 éves asszony kérdezi:

„Nagyon magas a vérkoleszterinszintem és teljesen tanácstalanná tett egy tv-musor, amelyben az hangzott el, hogy akármennyi tojást lehet enni, holott eddig éppen az ellenkezôjét lehetett hallani az orvosoktól! Mi az igazság?”

Kedves asszonyom! Nagy tehertétel ez az információ a lakosság számára. Alapvetôen helytelen tételek sokasága hangzott el ebben a két tv-musorban. Az egész kérdés napokon belül ismét terítékre kerül majd a tv adásában, amikor is a témában jártas klinikusok fogják megmagyarázni a koleszterin felszívódását a vérbôl, ugyanakkor a diéta jelentôségét is ismertetik! Igen nagy a felelôssége azoknak, akik a már harminc éve a hivatalos orvosi, szakirodalomban teljes mértékben tisztázott adatokat hamis megvilágításban tárják a laikus nagyközönség elé. Az USA-ban a hatvanas években már egyértelmuen tisztázták a koleszterinfogyasztás káros következményeit. Ezek a kiterjedt vizsgálatok több száz, egyes esetekben több ezer egyén koleszterinfogyasztásából származó adatokat használták fel az ideális diéta kidolgozásában. Ennek röviden az a lényege, hogy általában lehetôleg 300-400 mg napi koleszterinmennyiségnél többet ne fogyasszunk! Akinek pedig magas a vérkoleszterin-értéke, lehetôleg a 300 mg, avagy súlyosabb esetben a 200 mg napi adag alá próbáljon kerülni. A nagyon sok koleszterint tartalmazó ételeket kerülni kell, ill. keveset lehet csak belôlük fogyasztani. Ez elsôsorban az összes belsôséget, agyvelôt, zsírosabb sajtokat és a vajat jelenti. Tehát téves az a nézet, hogy nem lehet húst enni, igenis lehet, de keveset, a táblázatok alapján számított mennyiséget. Nem szabad elfelejtkeznünk az ún. trigliceridrôl, a másik káros vérzsírösszetevôrôl! Akinek ez is magas, annak a napi étel zsírmennyiségét is ki kell számolnia, amely lehetôleg ne haladja meg a 60-80 grammot.

Végül egy nagyon fontos, de kevésbé köztudott, a vérzsírszintet emelô élvezeti cikkrôl kell írnunk, ez pedig az alkohol, amelynek rendkívül káros hatása a zsíranyagcsere területén is „érvényesül”.

Dr. Császár Albert

Enni vagy nem enni? MTV 2 – 1992. február 6. 19:45

Dombóvári Gábor: – „Ezt a kérdést már feltettük a múltkor is, meg korábban is. Jó estét kívánok, kedves nézôink! Még mielôtt belecsapnánk mondandónkba, visszaidézzük a múltat. December közepén volt egy Napzárta elôtt címu musor, amikor is a koleszterinnel kapcsolatos dolgokról beszélgettünk Romics László professzorral, a III. számú Belklinika igazgatójával, aztán Pados Gyulával, Pados tanár úrral a Tétényi úti Kórházból, valamint dr. Czeizel Endre genetikussal és akkor is vendégünk volt dr. Légrády Péter. Enyhén szólva nem egyeztek a vélemények. Légrády doktor egészen más odalról közelítette meg a kérdést, mint az elôbb említett doktorok, profeszszorok. Utána rengeteg levél érkezett Légrády doktorhoz, és éppen ezért a múlt héten, ugyanebben az idôben, csütörtökön ismét elmondta tulajdonképpen azt, amit abban a Napzártában, amire akkor a többiek nem igazán reagáltak.

Nos, elhangzott ez a musor a múlt héten, utána pénteken felhívott telefonon dr. Császár Albert a III. számú Belklinikáról Romics professzor képviseletében és azt mondta, hogy el szeretnék ôk is mondani véleményüket, ellenvéleményüket, akár már szombaton vagy vasárnap. Hát, szombat-vasárnap nem volt musoridô, ez a mai is musorváltozásos (miattuk! – LP). Én mondtam: csütörtökön lehetséges, azután sok-sok telefonváltás után hétfôn, illetve kedden kiderült – és Császár doktor felhatalmazott (ti. elmondására) –, hogy mégsem kívánnak itt leülni, mondván, hogy még nem készültek föl.

Ez az oka annak, kedves nézôk, hogy Légrády doktorral ismét kettesben vagyunk itt a stúdióban, de hát én bízom benne, hogy lesz még késôbb folytatása.”

*

Lett is! Épp egy hónap múlva elérkezett a tetemrehívás napja (Napzárta elôtt, MTV 2, 1992. március 7.).

A III. Belklinika küldte „a témában jártas klinikusokat”, Karádi István és Császár Albert kollégákat. Mondandójukból az akkori „hivatalos” koleszterinfölfogásra és hozzáállásra jellemzôket idézem:

Császár A.: „A bevitt koleszterinnek egy bizonyos hányada, kb. 80 %-a szívódik fel. … Ez egy olyan elfogadott adat, amelyet a világon többségében elfogadnak és mintegy 30 évvel ezelôtti adatokra támaszkodik.”

„Ennek alapján született meg az USA-ban 15 évvel ezelôtt – egy több mint 10 évet felölelô vizsgálatsorozat kapcsán – az a koleszterinszegény diétás tanácsadás, amelynek alapját képezi a koleszterin, a magas koleszterinnel rendelkezô emberek kezelése. Ez egy alapelv!”

Karádi I.: „Azt hiszem, nagyon nehéz nekünk is azt tisztázni megint, ami már 30 éve tisztázott.” „Olyan koleszterinterhelést nem lehet csinálni, hogy valaki bejön, eszik és hazamegy!” (ti. csak a „metabolic ward”- vizsgálatok elfogadhatók.)

„Ez egy 30 éve tisztázott dolog, amirôl mi most beszélünk. Ezek axiómák, törvények!”

„Hadd mondjam meg ôszintén, hogy mi végignéztük azt a 35 cikket, ami az elmúlt 15 évben összefoglalóan foglalkozott ezekkel a témákkal, és 2 az, amely – 2 összesen –, amelyik azt mondja, hogy a bevitt tojás nem változtatja meg a koleszterinszintet.”

„Legalább 3-4 hétig kell enni ahhoz nagyobb (koleszterin) mennyiséget, hogy felmenjen (a koleszterinszint).”

Már akkor is motoszkált a fejemben a kérdés, hogy ha egy kutató a vizsgálati eredményekrôl, a kapott adatokról – mondjuk – akárcsak öt év múlva (ennyi kb. az orvostudományban „az elévülési idô”) ugyanúgy vélekedik, mint öt évvel korábban, akkor vajon mi a fenét csinált az elmúlt öt évben?

Hamarosan az OÉTI is beszállt a vitába: kérik levelük közlését az Orvosi Hetilaphoz fordulva, a Hetilap meg hozzám: esetleges, de mindenképpen sürgôs válaszomért, amit aztán a Hetilap sürgôsen nem közölt.

Ezért aztán hónapok múlva egy napilapban közreadtam a leveleket, erre sürgôs lett az Orvosi Hetilapban is: vélhetôen a nagy sietségben elsô mondatom leírására már nem maradt idô, mert kimaradt.

PESTI HÍRLAP 151. ÉVFOLYAM 186. SZÁM
1992. SZEPTEMBER 19.

Lapunk ha akarná, sem lehetne megfelelô fóruma a koleszterinprogrammal kapcsolatban fellángolt „tojásvitának”; s hogy eredetileg nem nekünk szánt szövegeket közöljünk, azt szerkesztôségünk, bár megteheti, nemigen óhajtja. Még a kérdés nyilvánvaló súlyossága: „Minden második ember (azaz minden második olvasónk is! – a szerk.) számíthat arra, hogy infarktust kap, ha csak sürgôsen nem változtat eddigi életmódján” (dr. Czeizel Endre: Pesti Riport, 92. 03. 06.) – tehát a probléma tagadhatatlan közérdekusége sem késztethetne arra, hogy a fentiek ellenére publikáljunk.

Hogy most mégis ezt tesszük, arra legalábbis három megfontolás késztet:

1. Ha a kemény diétával s még keményebb gyógyszerezéssel elérhetô (vagy inkább: elérhetô volna), hogy három veszélyeztetett betegbôl a koleszterinszint leszorításával egy ne kapjon (az idén!) infarktust: mi reménye lehet a jelenlegi kezelési lehetôségek mellett a másik kettônek, azaz huszonötezer megmentett ellenében a többi ötvenezernek?

2. Elvethetô-e tehát eleve dr. Légrády Péter gondolatmenete, mely szerint a koleszterinmolekulák felépülése, illetve ennek akadályozása mellett e molekulák leépülésére, lebontására, a lebomlási folyamat serkentésére is figyelmet kell szentelni?

3. E kérdéseket természetesen nem lehet rádióbeszélgetésekben, tévéankétokon érdemben megvitatni. A diétáztatás újragondolása „az orvosi irodalomban alig, inkább a telekommunikációban kerül elô”, írja dr. Pados Gyula (Magyar Nemzet, 92. 05. 21.) is.

De miért csak ott? Nos, mint az alábbi dátumokból látható, a szakmai hetilapban dr. Légrády felkérésre írott hozzászólásának megjelenése minden (átfutási) határidôn túl halogatódik.

Minderre való tekintettel szerkesztôségünk közreadja a levélváltást.

Bencsik András

TISZTELT FÔSZERKESZTÔ ÚR!

Egy rádióriport során, majd a közérdeklôdésnek eleget téve néhány tévémusor keretében hozzászóltam a koleszterinkérdéshez. Mivel kilenc éve foglalkozunk az epesavakkal, ezek pedig egyúttal a koleszterinlebontás végtermékei, ezért nem csoda, hogy a káros koleszterinfölösleg kiküszöbölésének új lehetôségeire hívhattam fel a figyelmet, hiszen a lebontás problémáját a hazai klinikai kutatás és gyakorlat a maga látkörébôl kirekesztette.

Természetesen az érintett szakmai körök – melyektôl, nagy nehézségek árán, anyagilag és intézményileg független vagyok – a nyomtatott és elektronikus sajtó szinte korlátlanul rendelkezésükre álló minden közlési lehetôségét megragadják, hogy lejárassanak a szélesebb közönség elôtt, megôrizendô annak fogékonyságát a maguk kínálta terápiára (diéta + gyógyszer), mely a kezelésre szorultaknak felén sem tud segíteni, tartós javulással még ezeknél se kecsegtet, a mellékhatások pedig sokszor súlyosak.

Az Orvosi Hetilap is készségesen és haladéktalanul helyet biztosított egy ilyen célzatú levél számára, s megkínált, hogy élhetek (de ha igen, akkor sürgôsen!) a válaszlehetôséggel. Én éltem vele, s azóta a lap sürgôsen nem közli, lemondva még a „kihívó levél” publikálásáról is …?

Azt kell hinnem, hogy válaszom olvastán hirtelen nem lett kívánatos a kérdés „orvosi mederbe” terelése: jobb név nélkül, de azonosíthatóan támadni engem, mélyen hallgatva kutatásaink és gondolatmenetem érdemi részérôl, s látszólag ellenem szorozgatva össze (változó sikerrel) tojások számát koleszterintartalmukkal. Ez a taktika, sajnos, nem sikertelen. Amit mondtam: verba volant…

Arra kérem a Fôszerkesztô Urat: adjon teret a levélváltásnak, ut scripta maneant.

Tisztelettel: dr. Légrády Péter

TÉVTANOK A KOLESZTERIN BEVITELÉRÔL

Tisztelt Szerkesztôség!

A polémia szokatlan formáját választjuk, hisz azok az állítások, melyekkel vitázni kívánunk, nem az OH hasábjain jelentek meg. Az ügy súlyára való tekintettel, valamint a vita orvosi mederbe történô terelése érdekében kérjük észrevételeink közlését.

Légrády Péter doktor különbözô hírközlô eszközök (rádió, televízió – legutóbb Dombóvári musorvezetôvel február 5-én 19.40 órakor sugárzott interjú) segítségével – arról igyekszik meggyôzni a lakosságot, hogy a szérum (vérsavó) koleszterin szintjének alakulása szempontjából érdektelen a bevitt koleszterin mennyisége, csupán a „nagy zabálástól” kell távol tartani magunkat, miután e tekintetben az energiaigényes endogén (belsô) koleszterin-szintézis a döntô.

Anélkül, hogy a koleszterin-anyagcsere részleteibe bocsátkoznánk, a következôket kívánjuk leszögezni:

1. Abban az esetben, ha az exogén (külsô) koleszterin az LDLreceptorokon (fölvevô-„készülék”) keresztül jut a sejtekbe, valóban megállítja az endogén (belsô) koleszterin képzôdését. Az is igaz, ha a koleszterin-felvétel ezen az úton lecsökken, megnô a sejten belüli szintézis (képzés). Légrády doktor ezekre a tényekre alapozza állítását, de nem veszi figyelembe azt, hogy a receptorok (fölvevô- „készülék”) számának csökkenése következtében felhalmozódik a plazmában (sejt belseje, sejtbelsô) a koleszterin, amit az artériafal sejtjei a receptorok (fölvevô-„készülék”) megkerülésével vesznek fel. Ez a koleszterin nem tud résztvenni az endogén (belsô) koleszterinszintézis (képzés) regulációjában (szabályozás), sôt súlyos érkárosodást eredményez.

Bár az endogén (belsô) koleszterinképzés az étkezés útján bevitt koleszterin szabályozása alatt áll, az étrendi koleszterin-bevitel 300 mg/nap alá történô csökkentése a koleszterinszintézis (képzés) felgyorsulása ellenére is a plazma (sejt belseje, sejtbelsô) nettó koleszterintartalmának csökkentését eredményezi. Fontosnak tartjuk annak hangsúlyozását is, hogy az exogén (külsô) koleszterin és az endogén (belsô) koleszterinszintézis (képzés) közötti mennyiségi kapcsolat nagymértékben függ az egyéntôl (1).

2. Az európai, az amerikai ajánlások megegyeznek abban, hogy a zsírbevitel az összenergia-bevitel 30 százaléka legyen, és a koleszterin- bevitel 300 mg-nál ne legyen több. Ez egyébként megfelel a magyar ajánlásnak is (2, 3, 4, 5).

A keringési rendszer megbetegedése miatt bekövetkezô halálozás 10 000 lakosra 1960-ban 45,4; 1990-ben 73,7 volt. Ezek a számok önmagukért beszélnek. Az OÉTI erejét megfeszítve küzd azért, hogy a lakosság elsajátítsa a helyes táplálkozási ismereteket, s ezt tudatosan alkalmazza étkezési szokásaink átrendezésében. Az olyan közlés, mely szerint mértékletes étkezés esetén nyugodtan fogyaszthatunk akár öt tojást is, többszörösen is a lakosság egészségi érdeke ellen dolgozik.

Tudni kell, hogy egy tojás több mint 200 mg koleszterint tartalmaz, így nem tévedünk sokat, ha azt mondjuk, Légrády doktor napi 1000 mg körüli koleszterin-bevitelt is elfogadhatónak tart, ami az epidemiológiai (járványtani, itt: megbetegedési) felmérések szerint már súlyos károsodáshoz vezet. Nem törôdhetünk bele, abba a tételbe sem, hogy a túlzott táplálékfogyasztást kell csak elkerülni. Itt, ha nem szabunk mérhetô határokat, akkor az egyénre bízzuk a sokkevés megítélését. Az OÉTI-ben végzett felmérések erre vonatkozóan tényszeruen bizonyítják, hogy az egyéni értékelés ebben a vonatkozásban igen tág határok között mozog.

Tisztelt Kollégák!

Kérjük, segítsenek megértetni a lakossággal, hogy saját egészségük forog kockán, ha nem veszik figyelembe a táplálkozási ajánlásokat (6).

Dr. Bíró György
Dr. Antal Magdolna

ADÁSHIBA VAGY VÉTELI ZAVAR?

Tisztelt Szerkesztôség!

Bíró Gy.–Antal M.: „Tévtanok a koleszterinbevitelrôl” címmel, „az ügy súlyára való tekintettel” kérik írásunk közlését – ennek okán én is az azonos terjedelmet! A levél személyeskedéseire, a ferdítések miértjére kitérni nem kívánok. A vita medrét a témában jártas klinikusok (Romics, Pados) részvételével magam elég orvosinak találtam; hogy a továbbiakban az lesz-e, rajtam nem fog múlni.

A tévé-adásokat nem látók számára: íme, mit is „hirdetek”?

„. . . s kalóriaszegény étrend az, ami döntô, és nagyon fontos, de csak másodsorban az, hogy a koleszterin (K) mennyi ebben az étrendben. . . az epesav (ES)-anyagcserét tegyük rendbe: miközben javul, tehát megnô az ES-képzés, a K igen tendenciózusan csökkenni látszik! Lehetne talán ez is majd egy irány – akinek erre lehetôsége van – továbblépni!” (dec. 16.) A vitát kiváltó kérdés: „… hány tojást lehet enni egy héten?”.

Válaszom: „Nem mondom, hogy akármennyit, de többet” (ti. 2-3-nál). E kérdés ismétlésekor: „Akár 15-öt is!” (jan. 30.)

A tévtanúk tévtanná varázsolják a mondottakat – de miként is? Átlagos egész tojás K-tartalma 180 mg (1) – náluk: „több mint 200 mg”. A terhelésként adott 5 tojásból általam „elfogadhatónak tartott napi K-bevitel” lesz. A 85-ös Nobel-díjasok megállapítását, miszerint a sejtben fölhalmozódó K csökkenti az LDL-receptorok számát (2), megfordított tételként alkalmazzák. A nagy egyéni eltéréseket jokerként veszik elô – mint mindazok, akik az eliminációt (koleszterineltávolítást) figyelmen kívül hagyják. Az 1990-re ijesztôvé emelkedett halálozás okaként nem az erôfeszítések kis hatásfokát elemzik, hanem áthárítják mindezt a „tudatlan” lakosságra: összemosva a helyes táplálkozási ismereteket a túlzó K-szegény diétával – az egyéb veszélyeztetô tényezôkre még csak utalás sincs.

A K-forgalom 2/3-át az 1000 mg körüli belsô szintézis, a még szükséges harmadot a kívülrôl bevitt kész K adja: egy átlagos 500 mg K-bevitelbôl fölszívódó 200 mg (3) számíthatóan megenged nagyobb K-bevitelt is. Akik tehát átlagos étrend mellett K-ben lubickoló szövettenyészetnek tekintik az emberi szervezetet, feledni látszanak a védô mechanizmusokat: a fokozott bevitelkor csökkenô fölszívódást (4, 5), ennek a belsô képzéshez való viszonyát, de leginkább az eliminációt. Egy rendszer tényezôibôl önkényesen kiragadják a kevésbé fontosat: a K-szegény diétát (6), melynek hatékonysága nem számottevô (7, 8, 9,) – miközben a kulcsfontosságú ES-akat nem is említik. (Egyébként a K–ES átalakulás hazai bibliográfiája sem hoz zavarba bôségével). A „fölösleges” K zöme a májban ES-vá alakul és az epével ürül is, magával víve jelentôs mennyiségu K-t, biztosítva a vér normális K-szintjét. Vagyis: a magas vér- K-t a K-elimináció zavara okozza elsôdlegesen és nem az átlagos étrend olykor magasabb K-je! A magas K-szintet a hatékony elimináció a drága gyógyszereket meghaladó eredménnyel, mellékhatás nélkül csökkenti és közben ellátja a szervezetet a lipidek (zsírok és zsírszeru anyagok) és zsíroldékony anyagok (vitaminok!) forgalmában rendkívül fontos ES-akkal.

A föntiek szerint: a hazai klinikai szemlélet elavult, a kutatások nemcsak irány- és aránytévesztônek, de kis hatékonyságúak is. Nem volna ideje már levonni a konzekvenciákat?

Összegezve: közel évtizedes ES-vizsgálatainkon alapuló megnyilatkozásaim célja a szemlélet-váltás sürgetése: a vér magas Kszintjének szükséges csökkentésében nem a diéta az elsôdleges, hanem a K eliminációja – fôleg ES-akká alakítva.

Dr. Légrády Péter

PESTI HÍRLAP 151. ÉVFOLYAM 236.
SZÁM 1992. NOVEMBER 18.

Anti-blickfang

Szeptember 19-én közreadtunk egy levélváltást: „Tévtanok a koleszterinbevitelrôl” – tuzte homlokára az egyik levél. „Adáshiba vagy vételi zavar?” –- viszonozta a nyájasságot, címében a másik. Annak idején okát adtuk e közzétételnek, s megnyugvásunkra szolgált, hogy az Orvosi Hetilapot, ahová eredetileg szánták a két levelet, nem tettük féltékennyé vele. Legalábbis jelét ennek nem adta. Sôt, amikor október 18-án az OH 42. száma is közölte e levelet, a mi publikációnkra akkor sem történt utalás. Volt-e szerepünk abban, hogy végre mégis megjelentek? Nem tudjuk, hadd higgyük.

Hogy az OH-ban immár bibliográfiával felszerelve, sôt tudós kommentárral kísérve látott napvilágot a vita: ez így van rendjén, ez a szaklap többlete, amirôl nekünk le kellett mondanunk. Amivel viszont kevesebb lett az OH-beli közlés a miénknél, nevezetesen a levelek fent idézett címeivel, az egy csöppet zavarba ejtô, és félreértést szülhet. Ezért meg kell jegyeznünk, hogy az esetleges látszat ellenére a Gyepre, bajszos!-hangulatú kerek perec címeket nem mi adtuk holmi szenzációhajhászatból, hanem a szerzôk közlésre szánt kéziratában így találtuk ôket.

(Természetesen élhettünk volna a szerkesztôi címadás jogával – ahogy ezt az OH szerkesztôje tette is –, végül is egy levél jobbadára a megszólítással kezdôdik, ami elôtte-fölötte: azért a szerkesztônek kell elvinni a balítéletet; nos, ezúttal nem errôl volt szó.)

*

Felhívtuk dr. Légrády Pétert (akitôl a kéziratokat kaptuk): vajon ô is így látja-e a dolgot? Légrády doktor idézett az OH választ sürgetô (!) levelébôl, amibôl kiderült, hogy még az ottani szerkesztôség is elfogadta a címjavaslatot, legalábbis az elsô levélét. S hozzáfuzte:

– Én egész levéllel válaszoltam egész levélre, s az olvasó most például furcsállhatja: miféle „tévtanra” utalok. Annak se örülök, hogy az elsô mondatomba beletöröltek és -költöttek; megkérdezhettek volna. Az ilyesmiben legyen az ember tartózkodó és kényes, ehhez még nem kell filológusnak lenni. Aminek azonban végképp nem örülök, az a mondanivalóm eljelentéktelenítésére tett szerkesztôi (megengedem: talán akaratlan) kísérlet; idén, ha jól számolom, már a harmincadik egy szuk szakmai csoport részérôl. A mostani cím („A koleszterinbevitelrôl”) csak a másik levélre illik teljesen; én nem csak és nem elsôsorban ezen rágódom. Érdemi mondandómról, a koleszterin epesavvá bomlásának jelentôségérôl pedig csak egy mellesleg tett, elutasító kitételre („Itt jegyezzük meg…”) futja a három hasábnyi kommentárból. Mintha ez egy közismert, már alaposan föltárt, kiértékelt, és a maga szerény helyére tehetô élettani folyamat volna, valami régi közhely, aminek már bôséges (hazai) irodalmára sem kell utalni! Mintha minden koleszterinbeteg produkálná a napi tökéletes koleszterinlebontást, vagy ha nem, hát sag’ schon!

Sajnos a koleszterinbetegség aggasztó mértéke, a benne szenvedôk, megrokkanók, elhunytak számának baljós növekedése a legkevésbé sem indokolja ezt a fajta süket elzárkózást új utak keresésétôl.

*

A kis magyar koleszterin-történet újabb, fölöttébb különös fejezetérôl a Pesti Hírlap december 10-i számában (28. ábra) megjelent montázsból értesülhetett a széles közvélemény: az Esterin kapcsán „egyes orvosok” már névvel jelentek meg, s kirajzolódtak finomabb összefüggések is (klinika – speciális ambulancia – kft. – Orvosi Hetilap).

Aztán hamarosan, átmeneti hallgatás és hangolás után – mintha mi sem történt volna – újra szólt az Esterin-reklám nagyzenekara, s akkor, 1993 áprilisában a Magyar Tudományos Akadémia Tudományetikai Bizottsága elnökéhez, dr. Beck Mihály akadémikushoz fordultam, hogy „a jövôben legalább a tudományos fokozattal rendelkezôk ne járassák le a tudomány hitelét megalapozatlan, de tudományos címük miatt tudományos álláspontnak vélhetô kijelentéseikkel, s hogy, legalább a jövôben, csak a valóban gyógyhatású szerek reklámozását tartsák tanácsosnak”.

(Másfél év [!] múlva érkezett válasz az MTA TeB elnökétôl, dr. Beck Mihály akadémikustól: „Tájékoztatom, hogy a Tudományetikai Bizottság október 25-i ülése úgy foglalt állást, hogy beadványa értelemszeruen az Egészségügyi Tudományos Tanács hatáskörébe tartozik, és azzal csak akkor foglalkozhatna, ha erre a Tanácstól kapna felkérést.”)

Újabb, igencsak meglepô fordulatot vett még 1993. decemberében a történet. Császár Albert kandidátusi értekezésében, mindjárt az elején, a 4. oldalon ez áll: „Az étkezés nem befolyásolja a plazma CHOL [koleszterin] . . . szintet, …”

Ezért aztán fölöttébb nagy kíváncsisággal mentem – a korábban hangoztatott elvekkel homlokegyenest ellenkezô tétel miatt – a kandidátusi értekezés nyilvános vitájára, de jócskán elkéstem, ugyanis a vitát a meghirdetett idôpontnál egy órával elôbb kezdték. Bosszantott, hogy lemaradtam arról a – tudományosan igencsak izgalmasnak és nagy horderejunek ígérkezô – vallomásról, hogy minek a hatására is vett a jelölt szemlélete gyökeres fordulatot.

De tévedtem! Mint kiderült, csupán dolgozatának elfogadása érdekében – s csak egy pillanatra – fordult a köpönyeg! Ott még, kérdésemre, a zsírfogyasztás utáni közismert vérzsírés vérkoleszterinszint-emelkedés is nemlétezô változás lett, ráadásul a válasz nem a jelölttôl, hanem klinikai fônökétôl, Romics László professzortól érkezett, ami már eleve kizárta volna a kandidátusi fokozat odaítélését. A bíráló bizottság végül a jelöltet – teljes egyetértésben – mégis „kinevezte” „önálló tudományos kutatásra alkalmas”-nak (azaz kandidátusnak). S tette mindezt úgy, hogy nagyon sok információja nem lehetett a jelölt tudományos munkásságáról, hiszen annak alig leltem nyomát: csupán egy – az Orvosi Hetilapban megjelent – cikkét találtam meg, tehát sok közleményt aligha sorolhatott föl a „jelentkezési lapon” a tudós társaság számára.

A „nyilvános” vita után néhány nappal a TMB (Tudományos Minôsítô Bizottság) irodájában érdeklôdtem a megváltozott kezdési idôpont oka felôl, amit „kapásból” sajtóhibával magyaráztak mindaddig, amíg nem bizonyítottam ennek ellenkezôjét. E „közjáték” miatt, s mert a jelölt által meghívottak idôben érkezhettek, a TMB illetékes (I. sz. Klinikai orvostudományi) szakbizottság-elnökéhez, dr. Leövey András professzorhoz fordultam, bár – ezek után – már nem voltak illúzióim.

S miközben panaszom illetékes címzettje után kutakodtam, egyre inkább kiderült, hogy nem szeretik az okvetetlenkedô alakokat. Hiszen itt minden rendben van: elôzôleg a munkahely, a III. Belklinika, illetve az ott dolgozó orvoskollégák megvitatták, majd „elfogadták” a dolgozatot. Hogy a professzorral közös kft.-t muködtetô jelölttel szemben volt-e mersze bárkinek érdemi szakmai ellenvetést tenni, ugyan nem tudom, de aligha hiszem. Aztán vitára engedte, azaz elfogadta a „muvet” a két „hivatalos bíráló”, akik tudományos fokozattal rendelkeznek, nincs hát helye a további értetlenkedésnek. Ja, hogy a vitát elôbb kezdték? Nem tulajdonítottak ennek túl nagy jelentôséget, mintha a nyilvános vita csupán üres formaság lenne – ami aztán késôbb beigazolódni látszott, az elôzmények ellenére is, egy másik disszertáció kapcsán.

Ugyanis a bíráló bizottság, mely szintén már elismert tudós fokozattal rendelkezôkbôl állt, figyelembe se véve a nyilvános vitán végül elfogadható válasz nélkül hagyott kérdéseket, „kinevezte” kandidátusnak a jelöltet. Hogy a dolog kínos a „tudomány”, de még inkább a tudományos fokozattal rendelkezôk, kiváltképp az ügyben „közremuködô” szuk (?) csoport számára, ez nyilvánvaló.

Csakhogy itt rég nem a megannyi tudós személyt érintô (nemcsak erkölcsi) kérdésrôl volt szó, hanem és elsôsorban a koleszterin-anyagcsere gyakorlati problémáiról. Hiszen ekkor már a sokadik tömeges koleszterinszurés is lezajlott, melyben a vérvételek napközben, tehát nem éhgyomorra, hanem – mondjuk – zsíros pörkölt után (közvetlenül vagy bármikor) történtek. Azaz a kutatás legelemibb szabályait is fölrúgva, bármiféle szakmai, orvosi – nem csak tudományos! – következtetésre alkalmatlan módon „szurték” a lakosság koleszterinszintjét – s nem tiltakoztak ez ellen a tudomány e szakterületének képviselôi –, majd az így kapott magasabb koleszterinszinttel frászt hoztak az emberekre. Pedig ôk is tudták, hogy ez annyit ér, mintha a vérvétel idôpontjában fölírnám az idôt egy cetlire, s amikor késôbb – mondjuk, estefelé – az idô múlására vagyok kíváncsi, az órám helyett a cetlirôl olvasnám le a pontos idôt.

S mert úgy gondoltam akkoriban is, hogy egy tudományos szemlélet igencsak furcsállható, pillanatokra történô változása és az azzal kapcsolatos magatartás a magyar tudós társaság érdekelôdésére is számot tarthat, ezért nem is egy napilapban, hanem a kulturális és közéleti hetilap, az Élet és Irodalom hasábjain (1993. május 14.) tettem közzé (és így számukra, gondoltam akkor, inkább elérhetôvé) a kandidátusi értekezés nyilvános vitájával kapcsolatos észrevételeimet, melyekbôl az egyik legfontosabb: „1992 decemberében érdeklôdôként részt vettem dr. Cs. kandidátusi értekezésének vitáján, ahol is tanúja lehettem egy olyan, fölteszem: másokban is jogos megütközést keltô mozzanatnak, túl váratlan fordulatnak, melyrôl nem hihettem, hogy folytatás és következmények nélkül maradjon, s melynek –- gondoltam – lehetetlen, hogy valaki nálam érintettebb s érdekeltebb (akár maga a fokozatot sikeresen elnyert jelölt) le ne vonja valamiféle konzekvenciáját.

Ez azonban – amennyire tájékozódni tudok – mindmáig várat magára, s így kénytelen vagyok magam szóvá tenni, hiszen itt olyan fokú komolytalanságnak legalábbis a látszatával állunk szemben, mely – ha nem tisztázódik – nemcsak a tudományos fokozatszerzés értékére, de egész mesterségünk tudományos hitelére vethet árnyékot, s elôbb-utóbb nyugtalanságot kelthet a szélesebb közvéleményben is. …”

(Ezt vélhetôen az akkortájt zajló éves akadémiai közgyulés adta bokros teendôik miatt mégsem olvashatták, hisz mind a mai napig késik bármiféle reflexiójuk.)

A budapesti székhelyu TMB-be küldött levelem végül is csak eljutott a debreceni munkahelyu szakbizottsági elnökhöz, dr. Leövey András professzorhoz, s vizsgálódásaikról késô ôsszel tájékoztatott is: valóban elôbb kezdték a vitát, de egyébként minden rendben! – amivel nem érthettem egyet, s ezt még tudomására hoztam.

De nemcsak elvi síkon folyt a csatározás a koleszterinszint befolyásolhatóságának mikéntjérôl, hanem átterelôdött mindez hétköznapi tevékenységünk színterére is. Történt ugyanis, hogy alapítványi keretek között megnyílni látszott a lehetôség megszakadt munkánk folytatására – melynek lényegét egyértelmuen kifejezte az Alapítvány a Vérkoleszterin Szintjének Szabályozásáért elnevezés is. De ahogy addigi tevékenységünkért sem fizettek, úgy a jövôbeniért sem gondoltuk, hogy a betegek bármilyen módon akár egy fillért is fizessenek, ezért annak rendje és módja szerint kértük, hogy az egészségbiztosító befogadja az alapítványi tevékenységet a támogatási (finanszírozási) körbe.

Miután minden szükséges iratot csatoltunk ehhez, és ígéretet kaptunk ennek gyors életbe lépéséhez, teljes erôvel a tényleges munka megkezdéséhez szükséges utolsó simításokat végeztük.

A vártnál késôbben ugyan, meg is érkezett az értesítés, de ahelyett, hogy munkánk megkezdését tette volna lehetôvé, nem kis meglepetésünkre fölszólított egy másik szakmai vélemény csatolására is, melyre a hivatalos elôírás, rendelet szerint nem is lett volna szükség. Értetlenkedve ugyan, de azért kértük a Belgyógyászati Szakmai Kollégium véleményét, amihez az általa fölsorolt dokumentációt hiánytalanul meg is küldtük. Már ôszre járt, amikor megérkezett a szakmai kollégium Állásfoglalásnak nevezett írása annak elnökétôl, dr. de Châtel Rudolf professzortól.

Annak értelmezhetetlen állításai és érthetetlen következtetései miatt fölvilágosítást és segítséget kértem tôle:

„Abban reménykedünk, hogy a dokumentumainkat elemzô szakértôi vélemények (javaslatok?) még nem ilyen »rendkívül általánosan megfogalmazottak«, még nem ilyen »semmiféle tudományosan igazolt érveléssel nem alátámasztottak «, vagyis hogy konkrétumokat találunk bennük és szakmai érvelést. Egy szó, mint száz: azt az elutasítását szeretnénk látni sokunk majd évtizedes munkájának, amelyben olvasható az a szó, hogy cholesterin, és ez: epesav. Hisz e kettô összefüggésére, a cholesterin-eliminációra épül egész diagnosztikánk és therápiánk, nem hihetjük, hogy ez a tény elkerülhette az elemzô szakértôk véleményét (s ám legyen e kiinduló állításunk »bombasztikus«, de miként értsük azt, hogy »bizonyítatlan«?)

Kérem tehát Professzor Urat, tegye lehetôvé, hogy a szakértôi írások ismeretében újból megkísérelhessük értelmezni az Állásfoglalást.”

De kérésünk teljesítése helyett olyan föltételhez is kötötte az „újratárgyaltatást”, hogy a csatolt mellékletben fölsorolt, a nagy amerikai és nemzetközi kutatásoknak megfelelô vizsgálataink után kerülhet csak erre sor. (E nagyszabású nemzetközi vizsgálatok dollár-tízmillióktól dollár-százmilliókig terjedô összegeket emésztettek el, amire a honi viszonyok között talán soha nem lesz senkinek se lehetôsége.) Tehát, ahogy ezt szülôfalumban mondanák, „sohanapján kiskedden, bornyúnyúzó pénteken”!

Az Állásfoglalás postázása után nyilvánvalóan már kényszerpályán mozgott a szakkollégium: egy ilyen grémium tagjainak ezután, beleértve elnökét is, már nincs visszaút. Mindenesetre e kutya-komédiának tunô – a betegeknek egy gyógyulási lehetôségtôl, az egészségbiztosítónak egy remélhetô tetemes haszontól való elesést okozó, a rendelet szerint pedig –, szükségtelen folyamat elindítójának, dr. Andréka Bertalan népjóléti helyettes államtitkárnak fölhívtam figyelmét e „lelkiismeretes és hozzáértô, az adatok és tények pro és kontra érveivel rendelkezô szakmai grémium” állásfoglalásából kirívó furcsaságokra, s ezzel zártam tájékoztatását:

„Tisztelt Államtitkár Úr, ezt az Állásfoglalást, amelynek szellemi színvonala mellett rosszhiszemusége és elfogultsága már abból a körülménybôl is szembeötlô, hogy egyfelôl egy morzsányi pozitívumot sem képes nyugtázni annyi szakember sok esztendei tevékenységébôl, másfelôl egy betunyi helytelenítenivalót sem tud elôbányászni 15 lapnyi dokumentációnkból: ezt az Állásfoglalást, illetve Alapítványunkat és így közvetve a vizsgálatainkra váró betegeket sújtó következményeit sem társaim, sem magam nem tudjuk elfogadni.”

A helyettes államtitkár – aki kezdetben teljesnek és rendben lévônek találta pályázatunkat és gyors ügyintézést ígért – annyit válaszolt, hogy van elég laboratóriumi kapacitás a fôvárosban – mintha csak azt kértük volna –, ezért nem támogatják a finanszírozási befogadásunkat.

Ekkor fölöttesét, dr. Jávor András népjóléti államtitkárt kerestem meg, aki megoldásként a koleszterinszint csökkentésének módjáról homlokegyenest eltérôen vélekedô feleket egy asztalhoz kívánta ültetni, a mindenki számára megfelelô megoldás érdekében, beleértve a megértett és belátott, többrétu népjóléti „haszon” megvalósulásának lehetôségét is. Meglepett, hogy amit sem addig, sem azután nem tapasztaltam – noha számos felelôs, orvosi esküt tett vezetôvel voltam kénytelen beszélni ezt követôen is –, hogy nála a betegek eredményes gyógyítása valóban elsôdleges szempont volt, amirôl kérdései árulkodtak. Az idônkénti érdeklôdésemre azt a választ kaptam, hogy sajnos még nem sikerült érdemben lépni. (Jóval késôbbi – értesüléseim alapján nem lehetett kétségem afelôl, hogy nem rajta múlott.)

Maradt ezután még az a lehetôség, hogy a zsebét illetôen leginkább érintett hivatal orvos-szakmai illetékeséhez, az OEP Egészségbiztosítási Fôosztálya vezetôjéhez, dr. Gusztonyi Ágnes országos fôorvoshoz forduljak, „summa summarum” összefoglalva szakmai érveinket:

1./ A külsô szabályozás, vagyis az elfogyasztott koleszterin ilyen-olyan adagolása nem megfelelô ellenszere a koleszterinbetegségnek s egyúttal kimagaslóan legsúlyosabb népbetegségünk, a keringési betegségcsoport nagyobbik hányadának;

2./ marad a belsô szabályozás helyreállítása.

3./ Az elsô, a kurrens, az intézményesült fölfogás képviselôi meg akarják akadályozni minden tekintélyük, befolyásuk latba vetésével a második kibontakoztatásának még a lehetôségét is. Ez természetes. Az is természetes, hogy harminc évnyi csôddel hátuk megett nem azzal érvelnek, hogy a diéta jó eredménnyel, tartósan s milliószámra gyógyítja a betegeket, vagy hogy – mondjuk – nincs belsô szabályozás, vagy ha van, hibája kijavíthatatlan – ó, nem ! Ehelyett a becsuánföldi halevô törzsek vérével hozakodnak elô, vagy azzal, hogy érdes a hangom s még a szemem is rosszul áll. Mindez rendjén.

4./ Ami nincs rendjén, az az, hogy e két fölfogás, ha úgy tetszik, „versenyeztetésérôl” az egyik (bármelyik) hívei dönthessenek, hogy ôk döntsék el: mérkôznek-e vagy maradnak, megméretlenül, örök bajnokok. [utólagos kiemelés]

5./ S az sincs rendjén, hogy egy orvosilag kockázatmentes, „lege artis medicinae” végzett tevékenységrôl, mely egy eddig leküzdhetetlennek bizonyult népbetegségre kínál megoldást s mely egyúttal az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak többlet-kiadást nem jelent, viszont milliárdos megtakarítás lehetôségét foglalja magában, végül is, ôk döntsenek.”

Még válasz sem érkezett, mint ahogy egy elfogulatlan szakmai fórum sem döntött, noha tízmilliárdos nagyságrendu, vélhetôleg „elmaradó népgazdasági kár”-ról volt szó. (E számítások az akkoriban megjelent minisztériumi, statisztikai hivatali és a bel-szakkolégiumi Állásfoglalásban ezzel poénkodó szakértô nyilvánosságra hozott adatain alapultak.)

Majd következett a kormányváltás 1994-ben, s annak két új minisztere is „foglalkozott” e témával: Kovács Pálnak beletört a bicskája a valóban megkísérelt segíteni akarásba, a másik ugyan ígérte „a másokkal egyenlô – jogosan elvárt – elbírálást”, de ez hivatali ideje alatt sem következett be.

S bár egy orvosnak sosem szabadna föladni a betegek érdekében folytatott harcot – az OEP elutasító indoklása mégis a további, egyértelmuen reménytelenné vált küzdelem okán – ez ügyben erre késztetett. Az OEP Egészségügyi Finanszírozási Fôosztálya vezetôjének, Demes Istvánnénak fölkért szakértôik véleményének visszásságait még szóvá tettem, amire „természetesen” ô sem válaszolt, noha saját szakértôikrôl gondoltakról írottakkal, így fejeztem be levelem:

„Magam az ilyen szakértôk szakmai és orvosi felelôsségének kérdését föltétlenül tisztázandónak tartom; »tévedéseik « népjóléti, tudományos, gazdasági szempontból kártékonyabbak, semhogy elturhetôk volnának, ezért minden orvosi és tudományos fórumon, s ha kell, a legszélesebb nyilvánosság elôtt is szorgalmazni fogom föltárásukat.”

Ui.: Levelem másolatát megküldöm a népjóléti miniszternek, az Egészségügyi Tudományos Tanács, a Szakmai Kollégiumok Elnökeinek Tanácsa, az MTA Tudományetikai Bizottsága és Orvosi tudományok osztályam, illetve az Orvosi Kamara elnökeinek, az Országgyulés Egészségügyi és Szociális Bizottsága tagjainak, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár fôigazgatójának és fôorvosának, valamint az Egészségbiztosítási Önkormányzat Elnöksége és Felügyelô Bizottsága tagjainak.

„Természetesen” az utóiratban megjelölt intézmények és szervezetek választott vagy kinevezett tagjai: több tucatnyi magas pozícióban lévô orvos és politikus sem válaszolt – a három alábbit leszámítva –, s nem tudok arról sem, hogy bármit is tettek volna.

Kivételt képeznek ez alól a KDNP-bôl Semjén Zsolt és az MDF-bôl dr. Kis Gyula képviselôk (akik lehetôségeikhez mérten utánanézni és tisztázni vélték szükségesnek e visszásságokat).

Rajtuk kívül még dr. Szolnoki Andrea SzDSz-es képviselô (a Szociális és Egészségügyi Bizottság alelnöke) volt az, aki legalább még – igaz, tipikus „politikusi” – válaszra méltatott: „Nemcsak levelébôl, hanem fôvárosi funkciómból adódóan is ismerem az Önök munkásságát. Sajnos az Egészségbiztosítási Pénztár döntéshozatalát befolyásolni nem tudom. További eredményes munkát kívánok.”

Csakhogy nem az OEP-döntés befolyásolását kértem az országgyulési képviselôktôl 1994. szept. 23-án – föltételezve, hogy szívükön viselik a megválasztóik között vélhetôen nagy számban található szív- és keringési betegségben szenvedôk sorsát is, melyek csoportja adja a hazai összhalálozás több mint felét –, hanem:

„Tájékoztatásul és a továbblépéshez segítségét kérve mellékelek két – az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak megküldött – levelet, melybôl kiviláglik, hogy:

1. a hazai orvosi gyakorlat már nyilvánosan beismeri csôdjét a keringési betegségeknek nemhogy visszaszorításában, de rohamos térnyerésének mérséklésében is,

2. másfelôl egy jelentôs javulást ígérô, elméletileg és ellenôrizhetô gyakorlati eredményekkel megalapozott kezdeményezésnek méltatlan és cinikus gáncsvetéseken kell elbuknia.

Meggyôzôdésem, hogy az Egészségügyi és Szociális Bizottság a fölnôtt lakosság 2/3-ának – a mintegy 5 millió magas koleszterinu veszélyeztetettnek – katasztrofális helyzetét tartva szem elôtt, nem pedig a néhány ellenérdekelt egészen másfajta (nem orvosi) szempontjait, a maga illetékességi körében megtehetô lépésekkel tovább tudná lendíteni az immár sokadjára megakasztott tevékenységünket.”

(1994. június 29-tôl e bizottság tagjai voltak még: FIDESZ: Selmeczi Gabriella; FKGP: Gyôriványi Sándor (alelnök); MDF: Pusztai Erzsébet; MSzP: Csehák Judit (elnök), Schwarcz Tibor, Szabó Sándorné, Bleyer Jenô, Koleszár Lajos, Rádóné Gyárfás Ildikó, Kiss József, Götzinger István, Bakai Zoltán, Garay István; SzDSz: Béki Gabriella, Sarkadiné Lukovics Éva, Szigeti György.)

Természetesen ez a nem kevés idôt és energiát igénylô – végül is vaskos kötetté duzzadó – „levelezgetés” azt célozta, hogy a betegek tb-kártyájukkal jöhessenek vizsgálatra, de ennek minden további remélése értelmetlenné vált.

Idôközben az Orvosi Hetilapban megjelent egy, a diéták „eredményességét” magasztaló cikk, melyre kénytelen voltam reagálni. Ebben a nem szakmai közvéleménynek is érthetô módon – beleértve a koleszterinkutatással mélyen nem foglalkozó orvosokat is – igyekeztem kifejteni a diéta és a koleszterinszint csökkentésének lehetôségeit, és az ezzel kapcsolatos álláspontunkat.

ORVOSI HETILAP, 134. ÉVF. 48. SZÁM
1993. NOVEMBER 28.

T. Szerkesztôség!Egy kezelési mód korrekt és szakszeru összefoglalása, amilyen dr. Padosé (OH 1993, 134, 787–796, A hyperlipoproteinaemiák korszeru diétája), mindig több az elért eredményeket fölmutató számbavételnél. Az alapos, 10 lapos, gazdag bibliográfiájú (58 tétel) munkában kirajzolódnak nemcsak a szóban forgó kezelési mód korlátai, vitatható vagy épp gyenge pontjai is, hanem a továbbfejlesztés szükségessége és lehetôségei is; sôt – ami a kép objektivitását leginkább dicséri – egy másik eljárás körvonalai is legalább részben (ahogy egyik országhatár vonala mentén a másik kontúrja) – óhatatlanul még akkor is, ha ezzel a másik eljárással „a diétát nem pótolhatjuk vagy helyettesíthetjük”.

A kitunô summázatnak ezekhez az elôremutató mozzanataihoz szeretnék néhány gondolatot fuzni mint egy másik eljárás szorgalmazója, talán mondhatom: a másik eljárásé, amely a koleszterinszint normalizálásában az eliminációnak ad prioritást [elsôbbséget], szemben a koleszterinszegény diétával.

A szerzô, képet adva a hyperlipoproteinaemiák [magas vérzsírszintek] modern étrendjérôl, természetesen nem foglalkozik azzal a témáján kívül esô kérdéssel, hogy ez az egyedül eredményesnek mondott kezelési mód voltaképpen alkalmazható-e a magas koleszterinszint mint népbetegség leküzdésére. Teremthetôk-e „intézeti körülmények” százezrek számára, miközben tízezrével faragják le a kórházi ágyak számát? Lehet-e komolyan számba venni vagy jó lelkiismerettel kivárni az országos étrendváltást? E kérdésekre, persze, nem a válasz, s a helyzet elég reménytelennek volna mondható, ha valóban csak a diéta lehetne ellenszere. De egyáltalában ellenszere- e?

A koleszterinszint csökkentésében elért legjobb eredmény a 3. táblázatban (795. old.) körülbelül és várhatóan 20 %, a szövegben (794. old.) pontosan és mérhetôen: „egy szigorúbb II. fokozatú diétával öt év után is 13,9 %, intézeti körülmények között 15,5 %”. Ezeket az adatokat 1979-ben írták le, vagyis másfél évtizede nincs ebben a kategóriában, a megadott irodalom szerint, jobb eredmény. Viszont: „Grundy adatai szerint a Ch [koleszterin] bevitel 250 mg-ról” (ez a szigorú diéta) „500 mg-ra” (az átlagos táplálkozás koleszterintartalma) „emelése általában 0,26 mmol/l-rel (kb. 10 mg %-kal), ennél nagyobb mennyiség általában már kisebb mértékben emeli a vér Ch szintjét” (789. old.). Ez 5 (öt!) %-ot jelent és ugyanannyi, amennyit a nagy amerikai – 480 000 férfiból kiválasztott 3800 középkorú hypercholesterinaemiás beteggel, 12 centrumban végzett – hosszútávú, hét éves vizsgálat, az LRCP, igazolt. Ám maradjunk a 15,5 %-nál! Ez, a zéróhoz mérve, lehet kutatói siker, de a betegséghez mérve igencsak hümgetve nevezhetô orvosi eredménynek. Mert vegyük csak a koleszterinskála két kitüntetett pontját, a 6,5 és a 7,8 mmol/l-es értékeket, mint a kétszeres, ill. háromszoros ISZB-[a szívizom rossz vérellátásából eredô betegség]- kockázat alsó határait.

Íme: 6,5–0,065×15,5 = 5,5; illetve 7,8–0,078×15,5 = 6,5. Látható: a „nagyon szívós munkát igénylô” hosszútávon … nagyobb népességben reprodukálni” nehéz eredmény kevés ahhoz, hogy a kétszeres rizikó fölsô határáról indulva ki lehessen kerülni ebbôl a veszélyzónából; éppígy a fele kockázatú értéktartományból sem koplaltatható ki a beteg. Más szóval: a normális értéksávba 6,1 fölötti értékrôl, az „ideálisba” (4,7 alá!) 5,6 fölöttirôl nem lehet eljutni. Vagyis minél egészségesebb a beteg, annál gyógyíthatóbb diétával. A betegebb fajtájú betegek számára viszont érdemes mégis valami más kezelés után nézni, amivel „a diétát – remélhetôleg – nem pótolhatjuk vagy helyettesíthetjük” (p. 794; kiemelés: LP), hanem fölülmúlhatjuk.

Szerencsére dr. Pados nem mint elvileg lehetetlent utasít el egy másik eljárást: a másikat, amelyben a koleszterinszint külsô, étrendi normalizálásával a belsôt, a lebontást serkentôt állítjuk szembe. Sôt kitér ennek biokémiai hátterére, említi a Ch epesavakká történô katabolizmusát [lebontását], utal a genetikai összefüggések jelentôségére (p.789); de az a körülmény, hogy „az LDL szállította Ch egy része, legalább 1/3-a a scavenger [itt: eltakarító] receptorokon keresztül – feedback [visszacsatoló] mechanizmus nélkül – kerülhet be a periféria, pl. az érfal sejtjeibe” (uo.): ez a „kerülhetes” körülmény szemében zsákutcává silányítja ezt a másik utat, miközben itt elmulasztja jelezni, hogy nem az LDL-rôl általában, hanem „modifikált, oxidált” LDL-rôl van szó.

Mégis: egyéb hazai megnyilvánulásokkal összevetve (a legkirívóbb dr. Császár 80 %-os fölszívódása: TV 2, 1992. márc. 7.) már ennyi, a belsô szabályozásnak szentelt figyelem is pozitívumként könyvelhetô el. Pados dr. azonban még tovább megy, s akarvaakaratlan rámutat arra, hogy a koleszterinszintet nem a táplálékkal elfogyasztott koleszterin emeli meg. „Az atherogenezisben – írja, p. 788 – a modifikált, oxidált LDL játszhat komoly szerepet (kiemelés LP. Errôl bôvebben legutóbb a XIII. Membrán-transzport Konferencián Szollár és mtsai: Az oxidált lipoproteinek szerepe az atherosclerosis pathogenesisében).

Hát ez az! Az LDL nem mennyisége ilyen-olyan fokán, hanem megváltozott minôsége okán kerül be a sejtbe! Ezért nem fog a betegeken a diéta, ezért produkál – kínkeservesen s múlékonyan – fél és negyed „eredményeket”. Szükségszeruen van ez így, ha a menynyiség szarva közt keressük a minôség tôgyét.

A másik kezelési módnak nemcsak a biokémiai alappillérét, hanem a statisztikait is elôáshatjuk Pados dr. referátumából. Elég nagyvonalú, de megteszi: „milliós nagyságrendu azoknak a száma (ti. Magyarországon), akik … már legalább diétás rendszabályokra szorulnának” (787. old.). Következésképp, tehetjük hozzá, milliószámra vannak azok is, akiknek nincs koleszterinproblémájuk. Az ô koleszterinelimináló mechanizmusuk tanulmányozását és tanulságát figyelmen kívül hagyni, esetükben az „individuálisat” (vagy, mint mások teszik, az anekdotikusat, a Churchill-szindrómát) emlegetni – remélhetôleg már csak ideig-óráig lehet. Annál is inkább, mert ezek az elôremutató mozzanatok dr. Pados áttekintésében nem egyedüli jelei annak, hogy fordulat érlelôdik, nálunk is, a koleszterin- betegség szemléletében. A május végi sümegi konferencia említett elôadása is ebbe az irányba mutat, vagy tudományos közéletünk olyan, némi pikantériát sem nélkülözô eseménye, mint dr. Császár A. kandidátusi vitája tavaly decemberben, ahol is a nagydoktor opponensek s a bíráló bizottság komoly szaktekintélyei (dr. Rigó J., dr. Fövényi J.) elfogadták a jelölt „tételét”: „Az étkezés nem befolyásolja a plazma CHOL [koleszterin] … szintet”; ahogy elôzôleg a témavezetô és a megvitató kollégák (SOTE III. Belklinika) kritikáján sem akadt fönn ez a tudományos konszenzussal merészen dacoló megállapítás.

Mi mást jelent ez, mint a gyógyításban csôdöt mondott diétaszemlélet elvetését, nyilvánosan s a legmagasabb szakmai szinten. Úgy tunik, immár nincs tudományos akadálya annak, hogy a figyelem végre e kezdetben kárhoztatott, utóbb inkább hallatlanra vett másik megoldásra irányuljon: a fölös és így káros koleszterin eliminációs mechanizmusának korrigálására.

Légrády Péter dr.

ORVOSI HETILAP, 134. ÉVF. 48. SZÁM
1993. NOVEMBER 28.

T. Szerkesztôség! Örvendetes, hogy Légrády dr. ezúttal nem a televízióban, hanem az Orvosi Hetilapban írt levelében foglalta össze néhány – nem megalapozatlan, figyelemre méltó – ellenérvét a diétával elérhetô koleszterinszint csökkentésével szemben. Gondolom, Ô is belátja, hogy egy általában elfogadott eljárással szembeni kétségek, dilemmák megvitatása nem az ismeretterjesztésbe – hanem szakmai fórumra – való, egy ilyen vitára a laikus nézô biztosan negativisztikus magatartással reagál.

Légrády dr. levelében tárgyilagosan számba veszi cikkem azon mondatait, amelyekben kitértem arra, hogy a koleszterinbevitel hatása a koleszterinszintre egyénenként lényegesen különbözô lehet. Ezeket a tényeket nem elhallgatni, hanem én is hangsúlyozni szerettem volna, – a „Rizikófaktor: koleszterin” címu könyvemben is pl. külön fejezetet írtam „A lipidteória ellenérveirôl” címmel (3). Amivel nem tudok végeredményben egyetérteni, az az epidemiológiai és egyéb tudományos vizsgálatokból – és kissé a cikkembôl – levont eltérô következtetése: „A gyógyításban csôdöt mondott diétaszemlélet”.

Nem tartom ugyanis csôdnek azt, ha elsôdlegesen diéta hatására 213 mg/dl-rôl csak 205 mg/dl-re csökkent 1978–1992 között az USA-ban a lakosság koleszterinszintjének átlaga, ha 7,8 mmol/lrôl csak 6,5-re, illetve 6,5-rôl csak 5,5 mmol/l-re csökkenhet diétával a koleszterinszint. Ezek ugyanis nem jelentéktelen, hanem igen jelentôs válaszok: az elsô esetben 7,8 melletti háromszoros infarktuskockázatból diéta segítségével kétszeresre csökkenthetô a kockázat az ideális szinthez képest. A második esetben egy már magas kockázatúnak nevezett tartományból a magyar lakossági átlag alá lenne vihetô a koleszterinszint, és ha ez az elméletileg várható 13,9–15,5 %-os csökkenés elérhetô, az 28–31 %-kal kevesebb ISZB-kockázatot hozna magával, ez az arány 5 %-os koleszterinszint- csökkenésnél is a nem elhanyagolható 10 %.

Mindezen belül joggal merül fel a kérdés, hogy lesznek olyan egyének, akik nem reagálnak a diétára, és vannak olyanok, akiknél a fenti %-okat (melyek átlagok és nem maximumok) jóval meghaladó mértékben csökken a koleszterinszint. Ha tudnánk elôre, vagy könnyen lemérhetô lenne, hogy kik a non responderek, akkor ôket tényleg nem kellene szigorúan diétáztatni. Ezt megbecsülni azonban csak intézeti kontroll körülmények között, „metabolic ward”-ban lehetne, illetve – ahogy a cikkemben írtam róla – az Apo e genotípusának megfelelô feltételek közötti költséges (1 vizsgálat 2000 schilling) meghatározása révén lehetne. Ezek az említett vizsgálatok az érintett tömegek részére nem hozzáférhetôk, sôt hozzáteszem, nem is mindig adnak egyértelmu következtetésre alapot. Saját kisebb beteganyagon végzett vizsgálatunkban pl. elhízott hyperlipoproteinaemiás betegek között a közismerten a koleszterinbevitelre legérzékenyebben reagáló Apo E4 genotípusú betegek aránya jóval meghaladta a normál magyar populációban talált arányokat (4), – 81 diétával és Gevilonnal kezelt betegünk esetében pedig azt találtuk, hogy az irodalmi adatoktól eltérôen nem annyira az E4, hanem a leggyakrabban elôforduló E3 genotípus reagált legjobban a diétára és gyógyszerre (2).

Az Apo E polymorphismus alapján biztosan elkülöníthetô a betegek egy – legalább 1/3-át érintô – csoportja, akiknél az étrendi koleszterin hatását nem védik ki a feedback mechanizmusok. A gyakorlatban azonban a koleszterinbevitelre reagálók aránya jóval nagyobb, a már hyperlipoproteinaemiás elhízottak között még inkább – másképp hogyan lennének magyarázhatók az epidemiológiai vizsgálatok eredményei, a sok telített zsírt és koleszterint fogyasztó népességek magas koleszterinszintjei, pl. a mediterrán országok lakosaiéval szemben, a Japánból az USA-ba vándorlók szignifikáns koleszterinszint-emelkedései, a vegetariánus közösségek 3-4 mmol/l közötti szérumkoleszterinszint-átlagai, az intervenciós vizsgálatokban bekövetkezett 5–33 % közötti koleszterinszintcsökkenések, az 1960–90 között összegyujtött, ellenôrzött, a koleszterinbevitel hatását mérô vizsgálatok eredményei, melyek 78,5 %-ában emelkedett szignifikánsan a koleszterinszint, szóval mindazok a vizsgálatok, melyekre a cikkemben utaltam. Félve teszem hozzá, mert nem nagyon szakszeru, csak a nagy számok miatt merem megemlíteni sokadik érvként saját tapasztalatainkat, akik a Szent Imre Kórház IV. Belosztályán és Lipid Ambulanciáján 1978 óta mintegy 11 ezer hyperlipoproteinaemiás beteget láttunk, akik nagyrészénél diétás kezelésre bizonyos koleszterinszint-csökkenés bekövetkezett.

Légrády dr. idézi Császár dr. disszertációját („…Az étkezés nem befolyásolja a plasma CHOL … szintet”) és az ezt acceptáló szaktekintélyek egyetértésére utal. Sajnos itt egy félreértés történt, mert a disszertációban kikeresett idézetbôl kiderül, hogy Császár dr. ezt arra értette, hogy a vérvétel elôtti, közvetlen étkezés nem befolyásolja az aktuális koleszterinszintet, ezért lehet szurôvizsgálatokat nem éhgyomorra végezni [kiemelés – LP]. A teljes szöveg (1): „A magyarországi vérmintákat válogatás nélkül 202 nem éhgyomorra lévô [kiemelés – LP] véradótól gyujtöttük (Az étkezés nem befolyásolja a plasma CHOL … szintet. …)”.

Röviden kitérnék még a levél két kitételére. Légrády dr. – egyébként is jó stílusban megírt – levelében szellemes, találó mondattal („az LDL nem mennyisége ilyen-olyan fokán, hanem megváltozott minôsége okán kerül be a sejtbe!”) fogalmazza meg az atherogenezis egy fontos mozzanatát. Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy azért a mennyiségi viszonyok is számítanak, ha több LDL kering a vérben, abból arányosan több modifikálódhat, oxidálódhat, tehát az LDL-cholesterinszint csökkentése antiatherogén hatású. Más mondatában arra utal, hogy rámutattam arra, hogy „a koleszterinszintet nem a táplálékkal elfogyasztott koleszterin emeli meg”. Ilyen konklúziót a cikkben nem fogalmaztam meg, talán az ellenérvek bemutatása kelthette ezt a benyomást. Inkább azt hangsúlyoztam, hogy a telített zsírsavak fogyasztása kétszer olyan mértékben növeli a koleszterinszintet, mint a táplálék koleszterintartalma.

Arra vonatkozóan, hogy hazánkban „nyilvánosan is a legmagasabb szakmai szinten” az eddigi szemlélet elvetése lenne aktuális, egy megjegyzésem lenne: kevesek ehhez hazai tudományos eredményeink. Ehhez a Légrády dr.-ral egyetértôknek el kellene érni, hogy megváltozzon Romics és Szollár professzorok vezetésével létrejött 1991-es hazai Koleszterin Konszenzus Konferencia (5) állásfoglalása (ahova sajnos ismertsége híján Légrády dr. nem került meghívásra), és megváltozzanak a külföldi tudományos állásfoglalások is. Az Európai Atherosclerosis Társaságé, vagy a National Institutes of Heart Consensus Konferenciáé az USA-ban, mely most – és ezt cikkem írása után publikálták – 1992 márciusában változatlanul megerôsítette a 83-ban meghirdetett elveket, egyértelmuen diétás és szükség esetén gyógyszeres kezelést ajánlva – újabban nyomatékkal az ischemiás szívbetegeknek – hypercholesterinaemiában, sôt az intervenciós beavatkozás határaival lejjebb is mennek, 100 mg/dl LDL-cholesterinszintig (2,6 mmol/l) (6).

Van-e igazság Légrády dr. koleszterineliminációs elméletében? Feltétlenül igen. A koleszterinszint csökkentésének ez is a 3 közül az egyik, ha nem is egyedül üdvözítô módja. Érdeme, hogy a keveset vizsgált útra ismételten felhívta a figyelmet, mely ösztönözhet ez irányú vizsgálatokra. Jó lenne, ha saját vizsgálatait publikálná, hogy megismerhetnénk azt a módszert, és konkrétan azt a szert, gyógyszert (?), mely az epesavba való átalakulást fokozza. Persze ezen a kutatási úton is jelentkezhetnek problémák. Itt is létezik feedback jelenség, a koleszterin-epesav átalakulás kulcsenzimét, a 7-alfa-hydroxilasét a hydrophob epesavak gátolják (8). O’Rourke és munkatársai pedig azt vetik fel, hogy a hypocholesterinaemiához vezetô fokozott epesav-elválasztás elôsegítheti a vastagbélrák keletkezését (7). Ugyanakkor az epesavvá átalakulás a koleszterin lebontására az egyetlen kiválasztási lehetôség [kiemelés – LP]. Miután Légrády dr. nem kérdôjelezte meg a hypercholesterinaemia oki szerepét az ischaemiás szívbetegség keletkezésében, csak befolyásolására van egyedi elképzelése, érdeklôdéssel várom, mi valósítható meg ebbôl a gyakorlatban.

Pados Gyula dr

. Miután szuk szakmai csoport a koleszterines, vélhetôen a cikk megírásakor már tudhattaPados fôorvos, hogy a gyakorlatban ebbôl semmi nem valósítható meg – hiszen más rajtunk kívül az eliminációval nem foglalkozott, s talán, sajnálatosan, azóta sem –, viszont már járt a híre – s hozzám is eljutott, még kézhez vétele elôtt – az Állásfoglalásnak, mely „örökre elintézi” az eliminációt hirdetni merészelôket. A hír igaznak bizonyult, mint ahogy errôl az elôzôekben meg is gyôzôdhettek.

S bár akkor kellett volna e válaszlevélre reagálni nem kevés csúsztatása miatt, már nem tartottam érdemesnek. De most néhány apró mozzanatra mégis kitérnék. „Prioritást”, azaz csak elsôbbséget adtam az eliminációnak, és nem egyedüli kizárólagosságot, mégis így említi dr. P. Gy.: „…ez is a 3 közül az egyik, ha nem is egyedül üdvözítô módja”.

A Császár-idézetbôl nem derül ki, hogy mire értette – de ha bárki orvos arra érti, hogy „a vérvétel elôtti, közvetlen étkezés nem befolyásolja az aktuális koleszterinszintet”, az nem ismer olyan alapvetô élettani folyamatot, mint az étkezés utáni vérzsírszint-emelkedés (postprandialis hyperlipaemia!). És soha nem is adott még vért, mert akkor tudná, hogy véradás elôtt közvetlenül nem etetik meg a véradót, legföljebb utána kap virslit (meg esetleg sört). Tehát: lehet, de semmitmondó, tudománytalan (és értékelhetetlen is) nem éhgyomorra koleszterinszurést végezni!

Ha a Császár-féle Apo E vizsgálat eredményétôl eltért Pados doktorék – gondolom korrekt, éhgyomri – vizsgálati eredménye, az inkább utángondolást kíván, szerecsenmosdatást, meg magyarázkodást és magyarázását a magyarázhatatlannak.

S még emlékeztetôül annyit: 1993 ôszére már több metaanalízis napvilágot látott, de ezekrôl még csak említés sem történik, noha e nagyszabású, áttekintô tanulmányok épp a koleszterinszegény diéta kisfokú hatékonyságát bizonyították.

Viszont az is igaz, hogy több konszenzus-bizottsági ajánlás is (sôt nagybizottsági, azaz konferenciális is –, hogy ne lehessen csak úgy „lebizottságozni” ôket) – így a magyar is megfogalmazódott már, melyek éppúgy figyelmen kívül hagyták a metaanalíziseket, mint ahogy az ajánlásokkal kapcsolatos kritikákat és fönntartásokat.

*

1994 nyarán-ôszén még egy újabb érdekes epizóddal gazdagodott a koleszterinkutatás hazai története Romics László professzor nagydoktori címének „elnyerése” kapcsán. Ez a nyilvános vita is az eredetileg kituzött idôpontnál elôbb kezdôdött – ami biztos, az biztos: már nem egy órával, hanem mindjárt egy héttel hozták elôbbre, ami példa nélkül álló a disszertációk védésének történetében! S bár a jelölt munkásságának idejére esôen emelkedett rohamosan a keringési betegségekben szenvedôk száma, mintegy az addigi szemlélet és terápia csôdjét igazolva, mégis mindez a legkevésbé sem érintette Romics László új tudományos címét – hiszen összeomló hadseregben is neveznek ki tábornokot (de Gaulle is 1940 nyarán lett az). Ráadásul e tudományos karrier elérésében egyéb pikáns mozzanatok is közrejátszottak – részletek a Függelékben –, melyek semmiképp nem öregbítik a tudományos fokozattal rendelkezôk jó hírét.

Előző oldalKövetkező oldal