Az emésztőrendszer felépítése és működése

Nem a hagyományos értelemben vett, aprólékos leírás következik, csupán a legfontosabbak kerülnek említésre, melyek szükségesek a tápcsatorna fölső szakaszán bekövetkezô, az emésztést döntően befolyásoló folyamatok megismeréséhez. Kivételt képez ez alól az a nemcsak szerkezetileg, de működésileg is egybetartozó rendszer, melyet a máj, az epeutak és epehólyag, a patkóbél, illetve a hasnyálmirigy együtt alkot. Ezek a szervek szoros kölcsönhatásban állnak egymással, s ezek összehangolt együttműködése szükséges a tökéletes emésztéshez.

Az általános szemlélet szerint az étel – mindegy, hogy mi és mennyi, azaz összetételétôl és mennyiségétől függetlenül – beindítja a gyomor-bél traktus működését, ami aztán automatikusan folytatódik és vezet el a tökéletes emésztésig és a tápanyagok fölszívódásáig, majd fölhasználásáig. Ezért nem is látják szükségét annak, hogy megvizsgálják, ételeink valóban egyformán hatnak-e annak az emésztőrendszernek a működésére, melynek egészen apró részleteirôl (idegi és hormonális szabályozásáról, az ezt irányító és befolyásoló vegyületekről, az enzimek hatásának pontos helyéről a molekulán stb.) elképzelhetetlenül sokat tud már a tudomány, csak éppen kimaradt egy fontos láncszem: maga a lenyelt étel hatása.

Tehát: a szájban a fogak segítségével apró darabokká rágjuk szét a táplálékot, hogy a molekulákra való bontást végző enzimek minél jobban hozzáférjenek. Már az étel látványára, illatára, de még inkább az ízére megindul a nyál, a gyomor- és emésztőnedvek elválasztása, s talán kismértékű epetermelés is. A minél jobban megrágott étel nagy segítséget jelent a jó emésztésben, mely már a szájban megkezdôdik a nyálmirigyek által termelt szénhidrátbontó enzim hatására.

A lenyelt falatot a nyelőcső lefelé haladó, gyűrűszerűen öszszehúzódó, folyamatosan továbbító (perisztaltikus) mozgással juttatja a gyomorba. A gyomor mozgásai összekeverik az ételt a már megindult és egyre nagyobb mennyiségben termelődő gyomornedvvel, mely fehérje-bontó enzimbôl (pepszin) és sósavból áll. Itt megkezdődik a fehérjelánc egyik végéről az aminosavak lehasítása, és az így keletkezett kis mennyiségű (!) aminosav az alsóbb szakaszok működésére is hat. Amikor már az ételpép a képződő sósav és a keverés hatására kellôen savanyúvá válik, akkor a gyomor nagy erővel, néhány köbcentis (milliliteres) kis adagokban elkezdi „kilőni” a patkóbélbe. Ehhez a gyomor izomzatának erős összehúzódása és a gyomorkimenet „záróizmának” elernyedése szükséges. Amikor növekszik a gyomorban az étel mennyisége (sokat eszünk), akkor növekszik a gyomorürülés mértéke is.

Időlegesen szünetel a gyomor ürülése, ha sok vagy savanyú ételpép kerül a patkóbélbe, melyben az oda ürülő lúgos emésztőnedvek a vegyhatást közel semlegessé teszik, a bélmozgás pedig lefelé továbbítja a bél tartalmát és a patkóbél kiürül. Ezt követôen újra megindul a gyomorból az ételpép továbbítása a patkóbélbe és tart mindaddig, míg a gyomor teljesen üres nem lesz. A szabályozásban az emésztőtraktus saját, „önálló” ideghálózata és a vegetatív működést irányító, akarattól független idegrendszer, valamint az étel hatására a bélfalban fölszabaduló számos (bél)hormon vesz részt.

Az ételeink viszont – eltérő összetételük miatt – nem egyformán indítják be és nem is azonos ideig tartják fönn az emésztőrendszeri muködés egyes fázisait, tehát már a gyomorürülés, ill. a gyomorban megkezdődő fehérjeemésztés sem egyenlô mértéku, hanem az elfogyasztott étel milyensége és mennyisége befolyásolja, mi több, meghatározza, mégpedig jelentősen, a keletkezô szabályzó anyagok mennyiségét. (Ennek mérhető hatásáról az egyes ételcsoportoknál részletekbe menően lesz majd szó.)

A patkóbélbe került étel és ital mechanikus vagy kémiai hatására egyre több bélhormon – ez a cholecystokinin, ami epehólyagmozgatót [összehúzót] jelent – szabadul föl és ez:
egyrészt kinyitja az epe- és hasnyálmirigy-vezeték alkotta közös csôrendszer közös záróizmát;

másrészt összehúzza az epehólyagot, és így az epe és a hasnyál a patkóbélbe (nyombélbe) ömlik, ahol keveredik az oda jutott ételpéppel;

harmadrészt pedig fokozott muködésre serkenti a hasnyálmirigyet, melynek következtében nagymértékben fokozódik az emésztôenzimek mennyiségének termelése.

Természetesen ezekben a muködésekben a vegetatív idegrendszer és számos bélhormon is közrejátszik. Külön figyelmet érdemel még a bélhormonok közül a hasnyálmirigynedv folyadékmennyiségét szabályzó secretin, melynek feladata a patkóbélbe jutott savanyú ételpép semlegesítése. Ha tehát túl savanyú vagy túl sok savanyú pép kerül a patkóbélbe, megnô a termelt hasnyál mennyisége, de a benne lévô enzimek mennyiségét, azaz az enzimmolekulák darabszámát a cholecystokinin szabályozza!

A cholecystokinin a patkóbél nyálkahártyájában termelôdik, melynek megindulását az oda jutó étel-ital váltja ki, ennek hatására valamennyi epe is ürül, majd az epével (ill. a benne lévô, biológiailag rendkívüli fontosságú alkotórésszel, az epesavval) keveredô ételpép nagymértékben fokozza a hormon termelôdését és aktivizálódását. Viszont e történést nem minden ételalkotórész, azaz nem minden tápanyag, hanem csak a zsírok (vagy olajok) váltják ki megfelelô mértékben! E nyolc aminosavból álló bélhormon egyik, négy aminosavból álló fele egyben agyi hormon is, és szerepet játszik az agyban zajló számos folyamatban. (Van olyan vélemény, mely szerint el kellene vetni a régi elnevezést, az „epehólyag-összehúzó” nevet, és viselkedés-hormonra változtatni.) Többek között ez a hormon is azon anyagok közé tartozik, mely a jóllakottság érzését váltja ki, és egyúttal megszünteti az éhségérzetet.

Tápanyagaink túlnyomó többségét a hasnyálmirigyben termelôdô enzimek emésztik meg, azaz parányi részecskékké bontják, melyek aztán fölszívódnak a bélbôl és a véráramon (vagy a nyirokutakon) keresztül eljutnak rendeltetési helyükre. Nyilvánvaló tehát, hogy ha nem termelôdik elegendô emésztôenzim, vagy ha termelôdik is, de csak korlátozott mennyiségben jut ki a patkóbélbe, akkor az elfogyasztott ételek kisebb-nagyobb része nem tud megemésztôdni. A megemésztetlen szénhidrát erjedni, a fehérje pedig rothadni kezd, ami gázképzôdést, puffadást eredményez.

De nemcsak a hasnyálmirigy, hanem a vékonybél nyálkahártyája is termel emésztôenzimeket, melyek bizonyos anyagokat a hasnyál enzimei nélkül is képesek megemészteni. Viszont ha az emésztés fô iránya nem kielégítô, akkor a bél hámsejtjei is megsínylik azt, hiszen a fontos anyagok többsége a hasnyálenzimek tevékenységének mérséklôdése miatt nem jut el rendeltetési helyére, és e sejtek is egyre kevésbé képesek ellátni feladataikat. Amennyiben tartósan fönnáll ez az egyre növekvô hiányállapot, akkor csökken az általuk termelt enzimek mennyisége, és az emésztésben újabb zavarok lépnek föl. Példa erre a fölnôtt korban kialakuló, egyre gyakoribbá váló tejcukor-intolerancia, vagyis a tejcukorbontó bélenzim csökkenésébôl vagy hiányából eredôen a tejben lévô cukor nem emésztôdik, hanem erjed, és gázképzôdést, puffadást, szélgörcsöket, esetleg hasmenést eredményez.

A gyümölcscukor emésztôenzime a bélnyálkahártyában termelôdik, így a gyümölcsök emésztéséhez nem szükséges a hasnyálmirigy nedveinek segítsége. Ezért lehet bármikor gyümölcsöt fogyasztani – a nagyobb étkezések idôpontjától függetlenül –, ha a bélrendszer még nem károsodott.

Az ételeinkben lévô rostok segítik a bélben a tápanyagok nagyobb felületen történô eloszlását, fokozva ezzel az enzimek számára a jobb hozzáférhetôséget, azaz a minél tökéletesebb emésztést. Ezért lehetôleg minden étkezéskor kívánatos a rostfogyasztás, lehetôleg savanyúság, esetleg kompót vagy gyümölcsök formájában. (A korpa fogyasztásának jótékony hatása kétségtelen, de még kefirrel keverten sem nevezhetô igazi emberi eledelnek.)

Fontos tényezô az emésztôtraktus muködésében a bôséges folyadékfogyasztás is, egyrészt mert a kellôen híg ételpép könnyebben halad tova a belekben, másrészt pedig a vízoldékony anyagok fölszívódása csak oldott állapotban mehet végbe. És mert a szervezet egészének is nagy mennyiségu folyadékra van szüksége a normális muködéshez – s ezt a béltartalom rovására meg is szerzi magának! –, ezért elengedhetetlenül szükséges a napi másfél-két liternyi folyadék fölvétele.

Előző oldalKövetkező oldal