A rózsából indult az egész – ez volt apám kedvenc szavajárása. Még a búcsúztató nekrológjába is belekerült, hogy a rózsából indult az egész.

A marcipán rózsáról van szó természetesen. Szimbolikus értelemben véve ebben benne volt az ő egész élete. Az életnek ebből a kis szeletéből kibontható minden. Ami másnak, mondjuk egy disznóhizlalda, vagy egy asztalosműhely, vagy egy mérnöki iroda – az volt számára a marcipán rózsa. Ebben minden együtt volt. Az ötlet, a tervezés, a kétkezi munka, a szállítás, a kudarc, a siker, minden…

Apám meglehetősen rossz fizikummal volt megverve. Például már egészen ifjú korától visszeres volt a lába. Ahogy emlékszem rá, mindig is görnyedt tartással járt. Már messziről fel lehetett ismerni jellegzetes tartását és járását. Ennek ellenére mégis szemrevaló férfinak számított.

A hatvanas évek elején már a nyolcadik kerületben laktunk. Egy József körúti bérházban volt társbérletünk. Egy kedves idősebb osztrák származású hölgy volt a társbérlőnk. Harmadik gimibe jártam, a Vörösmartyba, amikor apám kórházba került. Halaszthatatlan visszérműtétet kellett rajta végrehajtani. Amikor egyik lábával végzett a sebész, elhívták egy sürgős taggyűlésre. Nevetségesen hangzik, de így történt. A másik lábát már a kollégája csinálta meg.

Nem tudni miért, a műtét után tüdőembóliát kapott. Nagyon rosszul volt, rettentő állapotba került. Gyakorlatilag lemondtak róla. Az orvosok érzékeltették, hogy nincs sok remény. Persze mi, a család, anyám és a gyerekek föl sem fogtuk ezt. Hiszen egy javakorabeli, negyvenöt éves emberről volt szó. Hiszen eddig csak annyi baja volt, hogy fásliznia kellett a lábait. És most ott feküdt borzalmas fájdalmakkal, mintha éles kések szabdalnák a tüdejét. Csak a szemei éltek még.

S akkor a harmadik vagy negyedik éjszaka történt valami. Egész éjjel mellette ült egy ápolónő, egy olyan igazi ápolónő, amilyen ma már talán nincsen. A hölgy meghallotta, hogy az apám erősen köhög. Odarohant hozzá, és egy frottír törülközőt tett a szája elé. Amikor vége lett a rohamnak, megnézte a törülközőt, majd azt mondta apámnak:

– Szamos Mátyás, az Úr megsegítette magát! Megmenekült.
A törülközőben ott voltak a kiköhögött vérrögök. Az ápolónő arcáról boldogság sugárzott.
Apám erős fájdalmai dacára sem gondolt a halálra, így a megmenekülését is egykönnyen vette tudomásul.
Még a műtétje előtt is gondja volt azzal, hogy a cukrászok állva dolgoznak. Soha nem panaszkodott ezért, de most már muszáj volt ezen változtatni. Azon gondolkozott, mi lenne a megoldás erre. Ülő cukrászt nem látott még a világ. Hát most ez a csoda is megtörtént.

Tíz éven keresztül, 57-től 67 végéig dolgozott a Dél-budai Vendéglátóipari Vállalat központi cukrászüzemében, a Roham utcában. Reggel ötre ment munkába, azért, hogy egykor eljöhessen. Az üzem egyébként hattól kettőig működött. Azért ment ötre, hogy előbb végezzen, hogy a nap hosszabb legyen a számára.

A csemege osztály vezetője volt, asztalnál dolgozó cukrászként nyolcadmagával, az ő javaslatára és szervezésében meghonosította a Gerbaud-nál meg az Augusztnál tanult finomsüteményeket, csemegéket, krémeket. Marcipán és karamell tortadíszeket kezdett gyártani. Ez újszerű volt akkor. Sokfelé szállítottak a termékeikből, szép szakmai sikereket értek el velük.

Amikor egy ideig én is ott dolgoztam a cégnél egy másik osztályon, láttam, hogy apámnak elit helye van. Mintha ők lettek volna a cukrászok arisztokratái.

Apám ott és akkor kezdett el ülve dolgozni.

Főleg marcipánból készített apró figurákat. Kis, másfél dekás kiflicskékből gyúrt különféle díszeket – ezeket csinálta hosszú óraszámra. No, ekkor ült le arra a bizonyos magasított székre a munkaasztal mellé. Máskülönben nem bírta volna a lába.

Ebből egy-két kollégája munkaügyi meg szakszervezeti ügyet kreált.

„Mi az hogy a Matyi ülve dolgozhat? Miért különb ember ő, hogy míg a többiek állnak, neki joga van ülni?!”

Kommunizmus volt, azaz egyenlősdi. Szerették apámat, a „Matyit”, de ez azért nem tetszett nekik.

Apám elmagyarázta, hogy ezt a technológiát lehet ülve csinálni, a pogácsát, meg a többi hasonló készítményt nem. A betegségére, a visszereire nem is hivatkozott. Addig-addig folyt a vita, míg apám kiszámolta, hogy ki mekkora termelési értéket hoz létre.

Hozzá kell tenni, hogy apámat mindig kedvelték a főnökei. Az igazgatója, akit Nótinak hívtak, és azt megelőzően, mielőtt ide jött „termelésirányítónak”, államvédelmis volt, imádta apámat, mert mindig hozta neki a cukrászversenyekről a díjakat. Az üzemvezető meg a helyettese is támogatta őt. Apám bizonyította nekik, hogy a pogácsás pali a töredékét termeli annak, mint ők, a csemege-cukrászok. Ugyanis a pogácsa filléres tétel volt az édességekhez képest. Ezután befogták a szájukat. Mindez – hangsúlyozom – anélkül zajlott, hogy apám egy szót szólt volna a lábáról, a bajairól.

Úgy indult a napja, hogy még előző este beállította az ébresztőórát négyre. Három óra körül azért már mocorgott, nézte a vekkert, nem akart elkésni. Négykor föl, ki az ágyból, készülődés, indulás. Elsétált az Üllői útig, ott felszállt a 63-as villamosra, amely a Szabadság hídon járt, hiszen még nem állt az Erzsébet híd. Beért ötre, megnyitotta a csemege osztályt. Mindent előkészített a napi munkához, hogy mire a kollégái hatra bejönnek, nekiláthassanak a melónak.

Edények, szerszámok, alapanyagok, masszák, minden aszerint, hogy aznap éppen mit kell termelni. A legfontosabb a massza, azaz az alapanyag, amivel dolgoznak. Ezt először össze kell állítani. Üstökben keverni kézzel, keverni géppel. Kisütjük, felvágjuk, szétrakjuk…

Ők aztán végigdolgozták a nyolc órát. Megállás nélkül ment a munka. Gyorsak voltak, semmi üresjárat. Én is dolgoztam ott nyaranta. Fiatal voltam és a sportolástól erősnek hittem magam. De a krémek kézi keverésében hamarabb elfáradtam, mint ő. Erős a csuklóm, közölte erre tömör magyarázatként.

Egykor letette a munkát. Hazajött. Megjelent az ajtóban nagyjából negyedkettő és félkettő között, attól függően, hogyan jött a villamos. Megkérdezte anyámat, mi az ebéd. Ha bableves volt, megevett belőle legalább két, de néha három tányérral is. Májrepesztő erős paprikával feldúsítva. Aztán úgy egy percig az állát a kézfejére téve gondolkodott valamin az asztal fölött.

Fölállt, sóhajtott egyet, és átöltözött. Fölvette a jankliját. Ez a munkaruha neve. Ugyanúgy beöltözött, mint a cukrászműhelyben. Kiment a személyzeti szobába. Ott volt a házi műhely kialakítva. A szerszámok várták az asztalon. Elővette a hűtőből a marcipánt. Egy jó tízkilós darab volt félretéve. Elkezdte gyúrni. Előbb ő, aztán mikor már jól begyúrta, én folytattam. A marcipán masszának ugyanis az a titka, hogy gyorsan szárad. Azért kell beburkolva, jégszekrényben tartani.

Levágott úgy két kilónyit belőle. Továbbgyúrta. Aztán kisodorta vékony hurkákra. Majd újabb vékonyabb hurkákat sodort, és azokat, mint a csöveket, egymás mellé sorakoztatta. Utána fölvágta azokat kis hasábokká. Egy kis hasáb egy sziromnak volt az anyaga Amikor ezzel megvolt, újra becsomagolta nylonba, hogy ne száradjon.

Akkor jött a formázás. Eleinte tizenkettő, később tizennyolc ilyen kis hasábot felrakott maga elé a márvány asztalra, és egy kis plexi szerszámmal rózsaszirmokká simította az anyagot.

Három-négy évig tartott, mire kikísérleteztük, hogy apám két mozdulattal, simítással meg tudta a szirmokat formázni. Nekem ez csak hárommal sikerült. Talán az enyém szebb volt, de ő takarékosabb mozdulatokkal dolgozott. Apám azon is gondolkodott, hogyan lehetne egyetlen mozdulattal szirmot formázni, de ez a majdnem lehetetlen dolgok közé tartozott.

A harmadik mozdulat, amit én alkalmaztam, a rózsa szépségéhez kellett. Apám nem értett vele egyet, de tudomásul vette, én csak így tudok rózsázni.

A kisimított szirmokat aztán alávágta késsel és két ujjal felvette, majd az előre elkészített sziromtövekre helyezte. Hat sziromból lett egy rózsa.

Elkezdte 1962-ben, és ez ment egészen 1978-ig.

Amikor a vállalatnál dolgozott, csak délután kettőtől este tizenegyig – otthon. Közben azért beszélgetett, csak a keze járt, megállíthatatlanul. A kész rózsák mentek a szárítóba, aztán bedobozoltuk, mint a szaloncukrot annak idején.

Tehát ő szépen lenyomott még egy műszakot, sőt, többet, mert kilenc órát tett rá otthon a benti munkaidejére. Szombaton és vasárnap is.

Az egésznek megint egy spekuláció volt az alapja. Apám „kispekulálta”, hogy a marcipán nem romlik. Könnyű szállítani, nagyobb tételben is. Otthon is lehet termelni, nem kellenek hozzá különleges gépek, szerszámok. Csak egy asztal, kéziszerszámok, göngyöleg. Még a papírforgácshoz is kitalált szerszámot, hogy azt is tudjuk otthon gyártani.

A megszáradt rózsákat huszonötösével vagy ötvenesével csomagoltuk. Apám azt hitte, hogy amikor a cukrászok ezt meglátják… Szóval, hogy akkor ő tarolni fog.

A maszek cukrászok lettek megcélozva. Apám kiszámolta, hogy a rózsáknak öt forintért kell eladni darabját. Így kalkulált, hogy akkor éri meg. Mindent fejben számolt, soha nem írt le semmit. Ennyi nyersanyag, ennyi energiaráfordítás, ennyi munkadíj. S mindig kiszámolta, hogy egy darabbal ennyit lehet keresni, tízzel annyit, százzal, ezerrel és így tovább. Szerintem fejben a milliót is tudta, csak nem mondta ki a számot. A végén úgy érezte magát, mint Rockefeller.

A rózsában – szerinte – benne volt, hogy ő baromi gazdag ember lesz.

Nem állt rá a szája arra a kifejezésre, hogy nem lehet, hogy lehetetlen. Mindig azt mondta, ki kell találni, hogy hogyan lehet. Ábrándozott: ha autóból tudnak gyártani egymillió darabot, akkor a rózsából miért ne?!

Úgy nézte a valóságot, mintha egyszerű számításokkal úrrá lehetne lenni rajta. Amit egyszer már megcsináltak, azt újra meg lehet csinálni. Amit meg nem, akkor most ő lesz az első példa rá. Így gondolkodott.

Ülve dolgozik, és közben bombaüzletet csinál. Ez volt a terve.

Gyönyörűen sikerültek a rózsái (nem úgy néztek ki, mint a maiak).

Elvitte az első darabokat egy ismerős cukrászhoz.
– Mi ez, Matyikám?
– Nézd meg!
Óvatosan kibontotta az első dobozt, és várta a hatást.
– Mi ez?
– Ez marcipán rózsa.
– És mit csinálsz vele?
– Neked hoztam. Vedd meg. Tortadísz.
A kolléga fanyalgott. Hímezett-hámozott, hogy nincs erre igény, nem szoktak díszített tortát kérni az emberek.
– És mennyiért adod?
– Öt forintért.
– Matyikám, figyelj ide! Ha pénz kell, mint jó barátnak, szívesen adok kölcsön. De az üzlet, üzlet. Három forint.
Apám nyelt egyet.
– Jó neked odaadom három forintért.
Egy dobozzal hagyott ott.

És így kínlódta végig eleinte az értékesítést: hogy egy-két haver vagy jó ismerős, vett tőle egy-egy dobozzal, nyomott áron. Sajnálatból.

Apám megint spekulálni kezdett. Nem akarják megvenni tőle a rózsát. Tehát szükségletet kell teremteni. Ki kell őket, a cukrászokat tanítani, hogy mit csináljanak vele.

Erre is fanyalogtak: „Matyikám, ilyesmire nincs igénye az embereknek”. „Szép, szép, de hát ekkora mennyiségben nem lehet vele mit csinálni”.

Apám kitalálta, hogy vidéken fogja eladni. ’57 után sokat járt vidékre, mert instruktorként tevékenykedett, cukrászipari bemutatókat tartottak, sokfelé ismerték. Majd ott ő eladogatja a készletet – hitte.

Fogadott tehát egy áruszállító teherautót, és a bedobozolt rózsákat felpakolva, szombat reggel elindultak. Szabadságot kellett kivennie, mert akkor még a szombat is munkanap volt.

Én nyugodt voltam, mert tudtam, hogy akkor ezen a napon nincs rózsagyártás, mehetek edzésre, vagy ahová akarok. Vártuk azért izgatottan a fejleményeket, különösen anyám.

Már vasárnap késő este volt, amikor beállítottak végre. Apám jött fölfelé a liften három dobozzal a kezében.

Na – mondtam magamban – ennyi maradt. A többit eladták. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem tőle:
– Ennyi maradt?
Először nem válaszolt, csak később szólalt meg.
– Gyertek le!

Akkor már tudtam, hogy baj van, hogy a nyakán maradt.

Hihetetlen, de senki nem vett, nemhogy egyetlen doboz, de még egyetlen darab rózsát sem.

Hordtuk föl a dobozokat az esti Nagykörútról, a kocsiból. Apám kifizette a kétnapos fuvart. Még szegényebbek lettünk. Különben is azok voltunk.

Másnap már mondta, hogy tudja, mit kell csinálni, most már tudja. Leviszi az árát két forintra. Akkor legalább megtérül a nyersanyag költsége, és így beeteti őket. Aztán majd a vevők, a cukrászok vevői keresni fogják a rózsát.

Újra elkezdett házalni a meglévő készlettel. Fél év alatt el is fogyott.

Egyszercsak tényleg keresni kezdték a rózsákat. A cukrászok apámtól két forintért vették, rászámoltak tíz forintot. Egy kész tortára rátettek három rózsát. Tehát apámnak hatot fizetett, ő pedig harminccal növelte meg a kész torta árát. A vevők meg hálálkodtak, hogy jaj, de szép ez, és a legközelebb már keresték, rózsacsokros tortát kértek.

Jöttek a rendelések, kellene ennyi meg ennyi. Egyes vidékeken, például Hatvan, Eger, Dabas, Gyöngyös környékén különösen népszerűek lettek apám rózsái. Beindult a piac – két forintért. S amikor aztán már nagyon ment, fölemelte a reális árra, három forintra. Azért is megvették – legföljebb a cukrászok is emeltek árat.

Amikor aztán már nagyon ment az üzlet, a lakásunk teljesen átalakult műhellyé. Tizenhat évig dolgozott apám napi tizenhat órákat. És a munkahelyén sem lazsálta el soha az időt, ott is teljes értékűt nyújtott.

Csinálta a rózsákat az asztalnál, s be volt fáslizva a keze. Közben beszélgetett, épp azzal, aki mellette állt. Kialakult a rózsa-iparág. A végén már egész csapat bedolgozót foglalkoztatott.

A rózsafolyam elindult, Megtelt vele a lakás, a társbérlet, kiburjánzott a bérház folyosójára, aztán le a lépcsőkön a Körútra, onnan meg tovább, egyenesen a Duna felé. Ömlik a rózsafolyam, bele a Dunába, onnan meg a tengerbe.

A cukrászok a végén már sorba álltak az áruért. Persze, akkor már nem a József körúti társbérletben zajlott a termelés.

Az „üzem” kiköltözött Pilisszántóra, aztán rá egy évre Pilisvörösváron folytatódott minden. Egy átalakított parasztházban járatta csúcsra apám a „rózsa-gyárat”. Ott lakni is lehetett. Gusztusosan meg lett oldva minden. Olyan tisztaság volt, amilyen csak a sváboknál lehetséges. Tisztára úgy nézett ki, mint egy patika, vagy egy kisebb gyógyszergyár.

Ennek ellenére ő egy másodvonalbeli cukrásznak tartotta magát. Néha elkezdte sorolni a nagy neveket, akiktől ő rengeteget tanult. Aztán ezek a nagy nevek öregkorukban szinte mind bedolgozókká lettek nála.

A rózsák pedig ömlöttek tovább.