“2007 őszén megszólalt a telefonom. Egy kedves ismerősöm munkát ajánlott. Hogy van valaki, aki szeretné megíratni az apja krónikáját.Elmondaná, én meg lejegyezném. Könyvet kéne csinálni belőle. Vállalom-e?
Gondolkodóba estem. Még az én családi krónikámat sem írtam meg,s akkor a másokéval foglalkozzam? No de mit veszíthetek? Próbáljuk meg.
Az első találkozón csak méregettük egymást. Két hatvanéves úr egy elegáns budai cukrászdában. Eleinte magázódtunk. Szamos úr baljós tényekről tudósított: már két tollforgatóval nem tudott kijönni. Neveket nem árult el, úriember hallgat az ilyesmiről. Mégis elvállaltam: kaland az élet, és szeretem a szellemi kalandokat. Péntek délelőttönként leültünk egymással szemben. Forgott a szalag a diktafonban, és Szamos csak mesélt, mesélt. Érződött, hogy nem először mondja, szinte nyomdakészen fogalmazott. Harmadik vagy negyedik alkalommal kiderült, ugyanabba a gimibe jártunk, ugyanazoktól a tanároktól szenvedtünk.
Sosem felejtem el a pillanatot, mikor a kezébe adtam az első fejezetet. Rögtön olvasni kezdte az apjáról szóló sorokat. Mit olvasni? Falni, bekebelezni, magáévá tenni. Mikor a végére ért, fura, csuklásszerű hangok törtek föl belőle. Azt hittem, kacag. De tévedtem. Fojtottan zokogott. Irigyeltem őt akkor. Sosem ismertem az apámat. Egy könnycseppet sem ejthettem érte.
Másfél évi munkával tető alá hoztuk ezt a könyvet. Családregény?Fejlődésregény? Félre a tudományoskodó kategóriákkal. Annyit azonban mondanom kell, hogy nemcsak egy apa-fiú kapcsolat krónikája ez.
Az Apám királyságában benne van a szocializmus kórtörténete, hogy egy magánvállalkozás, egy privát rögeszme, hogyan írja felül a politikát, a történelmet. Szamoséknak saját világuk volt és van, valóban cukrászdaországban éltek és élnek.
Kié ez a könyv? Az övé? Az enyém? Mindkettőnké?
Nem, ez emlékmű egy apának, miként huszonöt folytatásban elhangzott.
Sajnálom azokat, akik csak olvashatják, én hallottam is.
Szamos Miklós keze voltam.
Kelecsényi László”
A RÓZSÁBÓL INDULT AZ EGÉSZ”

Szamos Miklós Apám királysága című sorsregényéről

 

A nemzetközileg is sikeres kortárs magyar nagyepika hemzseg az aparegényektől. Nádas Péter, Esterházy Péter, Vámos Miklós, Kukorelly Endre és sokan mások írtak olyan apaalakról, aki valamikor az I. világháború táján született és – ha közbe nem szólt a történelem – nagyjából az évezredfordulóig ívelt élete. Természetes, hogy az apaportré mindig a fiúhoz való viszonyban rajzolódik ki, kettős sorsot, kettős arcképet vetítve az olvasó elé.

A közgazdász, üzletember, cukrászmester Szamos Miklós ugyan nem irodalmi babérokra tört, amikor megalkotta Apám királysága című, a sorsregény műfajába sorolt lendületes családkrónikáját, de mindenesetre a 20. századot egészében tükröző hitelességgel, egyedi érdekességgel mesél egy többgenerációs iparos família sikertörténetéről, a hungarikumnak is nevezhető Szamos marcipán „feltalálásáról”, a sokféleképp elkészített csemege és más kedvelt termékek fokozatosan terjeszkedő elegáns üzlethálózat és elsőrangú marketing segítségével megszerzett, széles körű népszerűségéről.

Furcsa, időbontó história ez. A 375 oldal terjedelmű munka, a Fekete Sas Kiadó 2009-es újdonsága tartalmaz (függelékként) sütemény- és tésztarecepteket, tartalmaz (betétként) egy – szólunk még róla – különös látomást is. Címszereplője, a dinasztia-alapító Szamos Mátyás a 32. oldalon már nem az első halálos veszedelmet, szívének lázadását győzi le. Születésének esztendejében, 1918-ban a spanyolnáthajárványt úszta meg a csecsemő. Később, már negyvenes éveiben egy végzetesnek tűnő tüdőembólia vérrögeit köhögte ki szerencsésen. Erős szervezet, erős lélek. Erős akarat, erős öntudat. Mintha valamiféle isteni eleve elrendelés kormányozta volna útján az egyébként ateista apát. Ám ami néha kijelölt pályának érződik, azt ki kellett építeni. A szerb szülőktől származó Szamos Mátyás, a keményfejű, dolgozni is mindig keményen (és eszesen) tudó, övéitől és munkatársaitól ugyancsak kemény helytállást követelő férfi alkalmasnak bizonyult a feladatra. Tehetséggel, szívóssággal, leleménnyel. Példaértékű emberség, erkölcs, szorgalom, rátermettség öltött benne testet. Nyolcvanhárom évet élt.

Ne Jókai fantáziájából kilépett romantikus hősre gondoljunk. A kistermetű „Matyi” karakterébe nem csupán a „fehér”, makulátlan vonásokból jutott. Elsősorban a hozzá közelállók – főképp a családtagok – tapasztalhatták meg időről időre, hogy a férj, az apa, az egyszerű beosztottból lett főnök olykor „fekete”, konfliktus-katalizáló személyiség. Önmagával is viaskodó. Éleslátó és naiv egyszerre. A fáradhatatlanság, maximalizmus, öntörvényűség provokál. S egyben dinamikus viselkedésmintát, kérdező örökséget hagy az utókorra.

Az Apám királysága a történetmondó saját regényét is magába foglalja. Az 1946-ban született fiúét, Szamos Miklósét, aki részben az apjával való összetűzések, összecsapások révén lett a Szamos cég avatott továbbfejlesztője, irányítója. A kacskaringós, idősík-váltogató könyvben látjuk őt evezővel a kézben: sportolóként sem sok választotta el az igazán nagy versenysikerektől. Közgazdász diplomáját nem egészen abban a szellemben kamatoztatta munkahelyein, mint ahogy a „létezett szocializmus” évtizedeiben elvárta a szokásos, engedelmes társadalmi gyakorlat. A családi vállalkozásba sem zökkenőmentesen illeszkedett. Beszédes, vallomásos motívum a regényben a marcipánrózsa sodrásának motívuma. Ezzel a rózsával kezdődött a Szamos marcipánnak – azaz készítőinek – karrierje, s az apa mindig egy mozdulattal kevesebb energiát fektetett a szirmok hengergetésébe. Egy munkafázissal előtte járt a fiának a szimbolikussá is váló finomság előállításában.

Írhatnánk erről a kitűnő könyvről oldottabban, hangulatosabban, „marcipánosabban”. Kelecsényi László író, a szöveg lejegyzője tökéletesen ráhangolódott az emlékezőre és a történetre, látva és láttatva, hogy az anekdoták, a helyenkénti derű, a kissé ironikusan is érthető könyvcím mögött a jelentős szakmai eredményt és gazdasági sikert elérő, lankadatlan törekvés hangsúlyozódik. Azzal a komolysággal és kivételességgel, amely egy rejtettebb részletből árad a sokszínűen szőtt kötetben. Szamos Miklós előző életének felidéződését – alighanem legfontosabb léttapasztalatát –, a sajátos József Attila-sorspárhuzamot eltérő betűtípusú nyomatás zárja magába a könyv vége felé. E kitérő a költőtől vett idézetet („Elvegyültem és kiváltam”) az apára és fiára vonatkoztatva is különös fénytörésbe helyezi: mindkettejük címermondatává is válik.

 

Tarján Tamás