Golgota I. (Mikola)

Ez a történet két szálon fut.

Gyerekkoromban sokat meséltek nekem az idősebbek. Csak később jöttem rá, miért. Figyeltem rájuk, valósággal ittam a szavukat. Ők meg, koruknál fogva is, szerettek mesélni. Akadt valaki, aki figyelmesen hallgatta őket, s megőrzi emlékeiben, amit tőlük hallott. Úgyhogy, sokat tudok, sok öreg mesélt nekem, megosztotta velem tudását, emlékeit, olykor titkait. Később, mikor felnőttem, láttam ám, hogy a gyerekek egyáltalán nem figyelnek ilyesmire. Aztán azzal magyarázzák, mentegetik a tudáshiányukat, hogy nem mondtak nekik semmit, hogy nem is szerették őket.

Majkó, a nagyanyám, élete két-három sorsfordulóját sokszor elmesélte. A tragikus sorsfordulókat! Hatgyerekes családból származott. Édesanyját Teodorovicsnak hívták. A Tabánból jöttek ki, azaz föl Szentendrére; ott van az emlékkeresztjük a Duna parton, az óvárosban. Gabonakereskedők voltak, s valami oknál fogva ide települtek, Szentendrére.

Ő ebből a családból származott. Apám szerint a férje egy semmirekellő volt: pincemester és alkoholista. Abba is halt bele, az alkoholba. Iszik, mint a gödény – tartja a szólás. No, ez az ő esetében száz százalékig érvényes volt. Emiatt elment minden, nem a nagy vagyon, hanem az a kevés, ami adódott.

Ebbe a családba született Majkó: három fiú, három lány. Negyedikként jött a világra, egy fiú meg egy lány született még utána. Amikor eljött az ideje, férjhez ment egy délvidéki szerb muzsikushoz. Férje értett a nők nyelvén, behízelgően tudott duruzsolni, megszédítette őket. Attrakciószámba ment minden megszólalása. Például ránk hagyott egy kötetnyi népballadát, amit gyűjtött, vagy netán ő írt, vagy csak lemásolt – ez sosem derült ki. Mindenesetre remekül zenélt. Szerb zenekarokban játszott.

A szerbekről köztudott, hogy nagyon mulatósak. Mármint a férfiak. A mulatás abból áll, hogy összejönnek valahol, valamilyen vendéglátóhelyen. Aztán egyszercsak az egyik előveszi a hangszerét, mondjuk egy tamburát, aztán ezen felbuzdulva a másik is elővarázsol egy gitárt valahonnét, a harmadik erre elkezd énekelni, és egyszercsak együtt van az alkalmi mulató társaság, különös légköre lesz az egésznek, örömzenélés. Ilyenkor csak egy gond akad: nem tudják abbahagyni. Egyre jobban belelendülnek, és nem számít hány óra van, hány óra telt már el, csak folyik a zene, árad, mindent elönt és összefog.

A nőknek ilyenkor annyi teendőjük van, hogy ülhetnek a sarokban vagy a fal mellett, és nézhetik, hallgathatják férjeiket. Illendőségből azért isznak is közben a férfiak, de szó sincs lerészegedésről, senkit sem kell ölben hazavinni, mert az asztal alá itta magát. A magyar vedel, folyton ott van előtte a pohár. A szerbek isznak egy-egy pohárral, de azzal vége.

Híresek a sztara-vodai búcsúk, kinn, Szentendre külterületén. Összejönnek a családok, olyankor szerbül beszélnek, még azok is, akik már keveset tudnak szerbül. Ez afféle hagyományőrzés. Szól a zene, megy a tánc.

Egyszer eljött erre az alkalomra Vujicsics Tihamér. Téblábolt a zenekar előtt, aztán kissé megilletődve elkérte az egyik muzsikustól a hegedűt. Olyan félelmetes mulatást én még nem láttam. „Tihomír” elkezdett zenélni. Ő sem tudta abbahagyni. Közben, míg tartott a cécó, be kellett menjek a városba. Mire visszaértem, Tihomír még a legteljesebb extázisban muzsikált. Körülötte már mindenki elfáradt, de ő bírta, húzta kegyetlenül. Az se számított, hogy lassan elfogy a közönség.

Ilyesféle zenész volt Szavics Ljubomír is, aki a család legnagyobb boldogságára megkérte Majkó kezét. A hat gyerek közül épp azt, akire legkevesebb fény esett. Se szerbül, se magyarul nem tudott rendesen. Talán az elemi iskola négy osztályát sem járta ki. Írni tudott, és bigottan vallásos volt. Ha azt hitte, egyedül van, magában beszélt, mormolt valamit rettentő sebesen. Mintha valamilyen zsoltárt ismételgetett volna. Értelme nem volt, annyi szent.

A család nagyon örült, hogy Majkó, úgymond milyen jól ment férjhez. Tehetséges zenész, jó szakmája, jó állása volt. Beköltöztek a Széna térre, kibéreltek egy lakást, s éltek volna – talán boldogan.

De 1914-et mutatott a naptár. Nyáron kitört a világháború. Ljubomírt azonnal besorozták, és Ljubomír az első ütközetben elesett. Augusztusra Majkó már özvegy volt – és várandós a nagybátyámmal. Visszament hát Szentendrére, ahol is a szerb egyháztól kapott egy lerobbant kis házikót, ahol élhetett. Ott lakott a két özvegy a gyermekeivel, mert időközben a testvére, Zsófi is elvesztette a férjét. Két özvegy és két leány- és egy fiúgyermek nevelődött a házban és környékén. Szoba-konyha, malac-ól és vécé az udvaron.

Miklós ’14-ben született. A húszas években már munkára lehetett fogni őt is. Úgy éltek, hogy napszámba jártak. Szentendre külterületén, a Kőhegyen dolgoztak. Majkó mosást vállalt, házakhoz járt, és szegénységi bizonyítványt kapott.

Fiatal nő – egy gyerekkel. Ez az állapot nem sokáig maradhatott így. A háború vége felé beszállásoltak hozzájuk egy délvidéki egységet. Szerbeket a szerbhez. Volt köztük egy katona, akit úgy hívtak Urszics Mladen. A szerbek lakta baranyai háromszögből származott. Ő úgy mondta Baranyabánból.

Urszics – beszélő név. Latin eredetű: annyit jelent medve.

Jól értsük ezt: a szerb katona, aki most Szentendrére, övéi közé került, az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében harcolt, más határok közt élő övéi ellen. De most, azaz akkor és ott tényleg az övéi közé került. Olyannyira, hogy ebből született az én apám.

Eljöttek látogatóba a rokonok, a baranyai szerbek, felékszerezve, nagyon feketén, éjfélpillantással. Jómódú parasztok voltak, meghallották, hogy fiú-utód született, eljöttek csecsemőnézőbe. Magukkal akarták vinni, de Majkó nem adta másodszülött fiát. Így aztán dolgavégezetlenül távoztak. Soha nem hallottunk többé róluk.

Apám 1918. október 1-jén született. Mindig mondogatta, hogy számoljunk csak vissza kilenc hónapot. „Szilveszteri gyerek vagyok”, hajtogatta, s valamiképp büszke volt erre a tényre, hogy jókedvben fogant.

Amikor Majkót arról faggattam, milyen ember volt apám apja, mindig az első férjéről, Ljubomírről mesélt. Hogy így meg úgy, milyen fantasztikus, csodálatos ember volt. Ha kötöttem az ebet a karóhoz, hogy én nem őrá vagyok kíváncsi, akkor elkezdett velem üvölteni, hogy egy svihák, kurvapecér, szarházi – nem találok szavakat, miféle rettenetes jelzőket használt rá. Nagy hangon, mélyről jövően tudott üvölteni.

Az derült ki a szavaiból, hogy mindent fontosabbnak tekintett a családjánál, Majkónál és a gyerekénél. Talán úgy érezte, megteheti mindezt, mert elvett egy özvegyet egy másik ember gyerekével.

Kérdeztem Majkót, hogy milyen nemzetiségű volt.
Láttam rajta, nem érti a kérdést.
Milyen nyelven beszélt általában, kérdezősködtem tovább.
Szerbül, hát milyen nyelven szerbül!
Így hangzott a válaszüvöltés.
Ennyit tudtam meg tőle, semmi többet.

*

Hogy milyen nyomorban éltek, azt ma nehéz elképzelni. Nem elég, az elhagyatottság, hogy két gyerek gondja nyomta Majkó vállát, a tetejébe bejött a háború vége utáni szegénység, amikor mindenkinek, még a régebben tehetősebbeknek is rosszabbul ment. Hát még az olyanfajta, napszámból élőknek, mint ők voltak. A legnyomorultabb nyomorban éltek. Éheztek és fáztak – de szó szerint, ahogy mondom.

Úgy is hitték, ez a világ rendje. A szegény ember éhezik, a szegény ember fázik.

Ha valahogy be tudták szerezni az alapvető szükségleteket, egy kis krumplit, egy kis zsiradékot, egy kis lisztet, netán még egy kis húsféleséget, és a szükséges tüzelő is megvolt télire – az Hawaii volt nekik. Ha ehettek, és be tudtak gyújtani a kályhába, az már csodának számított. Rendes ruháról, ünneplőről nem is ábrándozhattak.

Így éltek a két fiúval. Jött a spanyol. A háború vége utáni nagy járvány.

Majkó is megkapta, Miklós is megkapta. Ott feküdt a kis csecsemő mellettük, de ő nem kapta meg. Rettenetes lázban fetrengtek, apám meg rugdalózott mellettük az ágyon.

Túlélték.

Maradt a nyomor, a szegénység, a kilátástalanság.

Így indult apám élete. Igazából az utca nevelte. Majkó egész nap dolgozott, a gyerekek iskolába jártak.

Amennyire Miklós rendes gyerek volt, apám mindenben az ellentéte. Hírhedten nevelhetetlen. Híresen rossz. Olyan, akit mindennap verni kellett.

Ahogy mesélték, Majkó minden áldott nap megrakta. Ami a keze ügyébe esett, kapanyéllel, kerítésléccel, fakanállal, bármivel. A bátyja meg üvöltve ugrált körülöttük, hogy hagyja abba, hagyja abba. Ez mindennapos eseménynek számított náluk. Szinte egész Szentendre hallotta Majkó üvöltését.

Apámat a magyarok Matyinak nevezték el. Talán azért ragadt rá ez a név, mert kisnövésű volt.

A szentendreiek sokszor mesélték, hogy egyszer a patak melletti topolyafák egyikére felmászott Matyi. Lehetett akkor olyan 7-8 éves. Felmászott, de nemcsak úgy félig-meddig, hanem a legeslegtetejére.

Onnan aztán persze leesett. Életben maradt, hiszen akkor nem mesélhetném ezt a sztorit. Úgy zuhant lefelé, hogy a jellegzetesen felfelé álló ágak lassították az útját. Viszont, cserébe, össze-vissza karistolták az arcát, a testét.

Mikor leért, vérben úszott mindene, de semmije sem tört el.

Hazament. Majkó lemosta róla a vért, aztán látta, hogy semmi baja. Akkor verte meg talán legjobban.

*

Mégsem használtak ezek a nagy verések. A legnagyobb szegénység közepette egyszer fogta magát, s bement a szerb henteshez, és készíttetett egy hatalmas császárzsömlés, sonkás szendvicset. Jóízűen megette.

Mikor a hentes a fizetés felől érdeklődött, mondta neki, hogy majd az anyja, azaz Majkó jön, és kifizeti.

No, ebből is nagy verés lett aztán.

Ez úgy derült ki, hogy egyszer, jóval később, mikor ez történt, mondja nekem apám, hogy ma már nincsenek igazi zsömlék. Elkezdett mesélni, hogy milyen volt egy úgynevezett békebeli zsömle, s hogy micsoda finom sonkák lógtak a hentesnél, és milyen finom volt együtt a foszlós, fehér zsemle és az ízes, füstölt sonka.

Ha olyan szegények voltatok, ahogy mesélni szoktad, honnan tudod, hogy milyen volt akkor a sonkás zsömle, kérdeztem tőle.

Akkor elmesélte, hogy hitelbe kérte a hentestől.

Na és anyád mit szólt, firtattam.

Mit, mit? Hát megvert.

Tudtad előre, hogy megver, és mégis kérted a zsemlét meg a sonkát?

Látod, lehet, hogy ezért maradtam élve. Mert az evés mindig előbbre való dolognak számított nekem. Nem törődtem a következményekkel, ettem. Miklós, a bátyám, a jó fiú, meghalt tüdővészben. Én túléltem. Ettem.

*

Két gyerek. Mindketten az éhenhalás ellen küzdenek. S akkor az egyik bemegy a henteshez, a másik nem mer. Az egyik eszik, a másik hagyja magát. Elhagyja magát, átadja magát a sorsnak. Apám meg küzdött ellene. Megküzdött a sorssal. Ha kellett, akkor sonkás zsemlével küzdött. Miklós nem tartott vele, pedig ő volt az idősebb. Talán el se fogadta volna, ha apám hívja, kínálja, ösztönzi.

*

Kijárták a hat elemit, aztán a négy polgárit is. Ilyen feltételek között. Miklós szobafestő-mázoló szakmát tanulta ki. Ezermesterré vált, aranykeze volt, mondták rá. Egy bicskával néhány fadarabból csodát tudott művelni. Mindenhez értett, a kézügyesség zsenijeként tartották számon. Csak tanulni nem szeretett, de hát úgysem járt volna egyetemre vagy főiskolára. Apám ellenben nagyon jó tanuló volt, vágott az esze, mint a beretva.

Majkó tizenhat éves korában elvitte apámat egy lakatoshoz inasnak. Apám másnap megszökött, feléje se nézett többet a műhelynek. Inkább bejárt Pestre, állást keresni. Szakács szeretett volna lenni, hogy legyen mindig ennivalója. Ez élete központi kérdésévé vált.

Gyalog ment be, és jött vissza Szentendrére. Tizenhat éves volt, és cirka 155 centi magas.

Állást persze nem kapott sehol. Mindenünnen elküldték, igazán tán észre se vették a kisnövésű gyereket. Sötétedés előtt, még utoljára bemerészkedett az Auguszt cukrászdába a Krisztinavárosban.

Mondta ott valakinek, hogy mit akar. Az kapásból elküldte őt.
Már éppen letörten ballagott kifelé, mikor utána szólt egy pincérnő, aki hallotta a párbeszédüket.
Kisfiú, várjon csak!
Olyan apró termetű volt, hogy nem sértődhetett meg ezen. Különben is, állást keresett.
Maga cukrásznak szeretne tanulni?
Igen, annak, csillant föl apám szeme.
A főnök most nincs itt, de nemsokára jön. Akivel beszélt az csak pincér. Üljön le, és várja meg Auguszt urat.
Auguszt úr kisvártatva meg is érkezett.
Apám odament, összecsapta a bokáját, mintha szolgálatra jelentkezne. Viselkedni nagyon tudott, már akkor is.
Szávics Mátyásként mutatkozott be.

Talán az lett a mázlija, hogy Auguszt József úr, a tulaj, úgyszintén alacsony növésű emberke volt. Végigmérte az önjelölt cukrásztanoncot.

Hány éves vagy, fiam?
Tizenhat.
S nem nőttél nagyobbra?
Csacsi kérdés, de apám nem hagyta magát.
És hány iskolád van?
Folytatódott a kihallgatás.
Hat elemi és négy polgári.
Igen?
Ezen Auguszt úr elcsodálkozott.
És cukrász akarsz lenni?
Igen. Szeretnék.
Akkor fölveszlek.
Ezzel az ügy el lett intézve.

*

Apám beköltözött Budára, a Krisztinába, a mai Déryné helyén működő egykori Auguszt cukrászdába. Inas lett és szállást, mit szállást, egy ágyat is kapott, ahol megalhatott.

Így lett belőle cukrász.

Miklós, a bátyja sorsa egészen másként alakult. Becsület és jóság vezérelte az útját. A fényképein is lehetett mindezt látni. Nyugalom és jóság áradt róluk. Majkó elsőszülött fia. Mindent ő csinált otthon. Igazi ezermester vált belőle. Hívták sokfelé, szerették és becsülték.

Apám meg tizenhat éves koráig ott élte mellette az utcagyerekek életét – fékezhetetlenül. Amikor dolgozni kellett volna, például kapálni a kertben, vágott kettőt a földbe, s aztán amikor azt hitte, senki se látja, messzire hajította a szerszámot és elkezdett futni, be Szentendrére, de akár Pestig vagy a világ végéig is elszaladt volna, csak ne kelljen a földet kaparnia.

Menekült, mezítláb, csak el onnan, a családból is, Szentendréről is. Mikor cukrásztanonc lett, Miklós maradt otthon, őrá maradt, minden gond, probléma a ház körül. Meg is lett ennek a következménye. A kisgyerekkori alultápláltság, meg a későbbi szegénység folyományaképp tébécét kapott. Súlyos beteg lett. Nemcsak ő, hanem a környezetében nagyon sok fiatal. Mikor ráérős idejükben összejöttek kinn az utcában a fiatalok, mert hát hol is gyűltek volna össze, ha nem az utcán, majdnem mindegyik tébécés volt. S nem a lányokról, vagy valamilyen szórakozásról, akár evés-ivásról beszélgettek, ellenben azt latolgatták, kinek mennyi ideje van hátra. Húszas éveik elején járó fiúk, akik előtt ott állt még az egész élet – elvileg, arról beszélgettek, hogy te meg te még meddig húzod. Ki, mikor fog meghalni.

Szanatórium, kezelés, hegyi levegő – meg sem fordult a fejükben. Talán nem is tudtak róla, hogy így ideig-óráig késleltetni lehet a befejezést, haladékot nyerni a sorstól.

Morbus hungaricus.

Hát ők voltak a kis „hungaricusok”, akik növelték a halálozási statisztikát.

Apám megúszta ezt.

Fanatikusan dolgozott és tanult Augusztnál. Amikor felszabadult, húszévesen megkapta a segédlevelét, kapott egy jó öltönyt meg egy pár új cipőt. Majkó meg Miklós gürcölte össze az árát.

Akkor meg belevetette magát az életbe, abba, amit ő annak gondolt. Napi tizenkét órákat dolgozott, talán ha négyet aludt. A többi időt szórakozással töltötte. Magyarán éjszakázott. Ideje nem akadt arra, hogy kimenjen Szentendrére az anyjához meg a beteg bátyjához. Mikor is lett volna? Dolgozott és szórakozott, aztán megint csak dolgozott és szórakozott.

Egyszer Majkó végső kétségbeesésében írt neki egy levelet, vagy lediktálta valakinek. Megírta, hogy segítségre szorulnak, mert Miklós nagyon beteg, nemigen tud már dolgozni.Ők segítették eddig, de most már neki is kellene visszasegíteni, törleszteni azt amit ő kapott az anyjától és a bátyjától.

Apám elolvasta a levelet. Nem tetszett neki a jogos szemrehányás.

Ő is írt egy levelet. Valami olyasmit írt le benne, hogy mindent saját erejéből ért el, tőle ne kívánjanak semmit. Ő bizony nem tartozik semmivel.

Három hónap telhetett el. A következő üzenet egy távirat formájában érkezett, és úgy szólt: „Miklós meghalt.”

Egy esős, hűvös napon, mikor tűzifáért ment a kis kordéval, meghűlt. Legyengült szervezete nem tudott megküzdeni a fellépő tüdőgyulladással.

Nem szenvedett sokat, gyorsan elment.

Huszonnégy évet élt.

(Folyt. köv.)

Előző írásKövetkező írás